Népirtás
A mai Magyar Szó Idézünk c. rovatában egy Oscar Wilde-bölcsesség: „Az igazság az, amit a legnehezebb kimondani, és a legfájóbb meghallgatni”.
Sokszor használjuk a mindennapi beszédben: „fáj az igazság”. Az unalomig ismételgetett 3 szó csak az érem egyik oldala. A kép úgy teljes, ahogy Oscar Wilde megfogalmazta: az igazságot kimondani is nehéz.
Így volt ez kedden Belgrádban is, a Srebrenica-határozat közel 13 órás vitájában. Meg az ülést megelőző 2-3 hónapban. Már az ókori népeknél is tilos volt bizonyos szavakat kimondani. Ez a szabály a mai világvallások többségében is él. Nálunk kedden a népirtás („genocid”) szó számított tabunak. És azóta is.
A Demokrata Párt képviselői kínosan ügyeltek ara, hogy ki ne mondják a g-betűs szót. A jobboldali ellenzék pedig minden 3. mondatában genocídiumot kiálltott, de csak azért, hogy „nyugati forrásákra hivatkozva” bebizonyítsa: Srebrenicában nem volt, nem lehetett népirtás. „Csak” gaztettek, bűntettek, háborús cselekmények.
Sokak szerint nem az a legfontosabb, hogy mely szóval írjuk le a 15 évvel ezelőtti srebrenicai eseményeket, hanem, hogy Szerbia elkezdjen szembenézni a múltjával. Lehet így van, de egy kérdés megválaszolatlan marad: szembenézhetünk-e valamivel, amit nem szeretnénk a nevén nevezni?
A gimnáziumi filozófia órán nem gondoltam, hogy John Locke gondolataira valamikor a Parlamentben fogok hivatkozni. Nem tudom miért ragadtak meg bennem ezek a szavak, de valahogy így hangoznak: a szó jelentése a beszélő saját ideája: egy szóról sohasem tudhatjuk meg, hogy rajtunk kívül álló emberek mit is értenek rajta. A félreértések abból adódnak, hogy több szó jelöl egy fogalmat, vagy egy-egy szó több fogalmat is jelöl. Valóban így van ez.
Az is kiderült a közel 13 órás robbanásig feszült vitában, hogy senki sem hajlandó mégcsak magának se bevallani, hogy saját nemzettárasai is végeztek népirtást másokkal szemben. Minden nép csak áldozat volt. Amikor meg valaki arról beszélt, hogy a sajátjai ellen milyen gaztetteket (hogy maradjak a határozatban alkalmazott terminológiánál) követtek el a másik nép képviselői, akkor rögtön jött a viszontválasz: ezek eltúlzott megállapítások, és igazából fordított felállásban történt mindez.
Úgy gondoltam az a méltányos és korrekt, ha a frakcióvezetőnek járó 20 percet átengedem a bosnyák frakciótársamnak. Esad Džudžević nemcsak 1995-ről beszélt, hanem a II. világháború időszakáról is. Nem késett a radikális reakció. Hallhattuk, hogy a szandzsáki bosnyákok a csetnik vezér kisfiát közel 60 éve tepsziben kisütve küldték el az apjának.
Én igyekeztem kiegyensúlyozottan és objektíven megítélni az eseményeket. A 20 percre tervezett mondandómat bele kellett sűrítettem 7-be. Kicsit hadarnom kellet, de elmondtam, hogy mi történt Csúrogon, Zsablyán és Mozsorban. Hogy minden évben ledöntik a csúrogi keresztet. Hogy nem tagadjuk az 1941-es újvidéki razzia eseményeit, de elvárjuk a Parlamenttől, hogy a 2 államfő által kezdeményezett vegyesbizottság munkája elvégzését követően külön határozatban ítélje le az 1944-45-ös magyarellenes atrocitásokat. Történelmi megbékélést szeretnénk. Szerbek és bosnyákok, szerbek és magyarok között egyaránt.
Mi képesek vagyunk megtenni azt, ami a legnehezebb (ahogy Oscar Wilde mondta). Csupán ezt várjuk el másoktól is.
