A miniszterre várva
A héten nyelvhasználati kérdésekkel foglalkoztam. Legalábbis ami a szűk értelemben vett parlamenti munkát illeti. (Volt persze nyílt levél is, meg egyebek.) A hivatalos nyelvhasználatról szóló törvény módosításairól szólaltam föl, amelyek eléggé felemásra sikeredtek. A kormány még szűk másfél évvel ezelőtt terjesztette be javaslatait az 1991-ben elfogadott törvényre.
1991-re nem az volt a jellemző, hogy jóindulatúan viseltettek volna a nemzeti kisebbségek tagjai iránt. És most is csak néhány rendelkezés megváltoztatását javasolta a kormány.
Furcsa megoldások maradnak majd a módosítások megszavazását követően is a törvényben. Pl. hogy a bírósági és más eljárásokat csak első fokon lehet a kisebbségek nyelvén lefolytatni. Másodfokon kizárólag a szerb lehet az eljárás nyelve. Akkor is, ha teszem azt a Szabadkai Felső Bíróság előtt folyik (a mondjuk polgári per), amely területén a magyar és a horvát nyelv is hivatalos.
Talán ettől is kifogásolhatóbb az az 1991-ből származó „kisebbségbarát” megoldás, hogy első fokon is el kell készíteni a periratokat szerbül is. Ez azt jelenti, hogy amennyiben néhány évig tart a per (ami tudjuk: nem ritka), a bírónak akár többszáz oldalt le kell fordítania szerbre, függetlenül, attól, hogy az eljárás összes résztvevője magyar. Ez dupla munka, viszont szimpla fizetés jár érte. Nem csoda, hogy a kisebbségi nyelveken folytatott eljárás ritka, mint a fehér holló.
Ezekről beszéltem keddi felszólalásomban. Kicsit stresszes volt számomra az a nap, mert a közigazgatási miniszter helyett a kereskedelmi jelent meg a Parlamentben. Gyakran előfordul, hogy a kormányból olyan embert küldenek, akinem, finoman szólva nem szakterülete a tárgyalandó törvényjavaslat. Így csak látszatvitát lehet folytatni, érdemit nem. A stressz abból adódott, hogy vajon megérkezik-e Milan Marković miniszter a frakcióvezetők számára fenntartott vitarész végéig.
Mikor már föladtam és eldöntöttem, hogy majd két hét múlva beszélek a módosítási indítványok vitájában, egyszer csak előkerült kedvenc miniszterem. Mondtam is neki, hogy nagyon örülök, hogy az ülésteremben látom, mert inspiráló jelenléte nélkül nem igazi felszólalás a felszólalás. Ennek az a magyarázata, hogy az elmúlt 3 évben volt néhány jó kis parlamenti vitánk. Körzethatárokról, önkormányzati vagyonról, Vajdaság autonómiájáról.
Munkánk egyik legnagyobb elismerése egyébként az volt, amikor még 2007 telén Marković elmondta, hogy nála az irodában mindig szól hang nélkül a parlamenti közvetítés és amikor azt látja, hogy Varga Laci vagy én kérünk szót, kötelezően felhangosítja, mert mindig komoly érvekkel támasztjuk alá mondandónkat. Nem ennyire tudálékosan fogalmazott, de a lényeg ez.
Ez most is így lehetett, mert amint a közigazgatási miniszter elfoglalta helyét a kormány tagjai számára fenntartott padsorokban (felváltva a kereskedelmi minisztert), rögtön szót kértem, elmondtam, hogy teljesen új nyelvhasználati törvényt kellene hozni, hogy tarthatatlanok a gyakorlatban ezek a megoldások, amelyekről a blogbejegyzés elején írtam, hogy az egyenrangú nyelvhasználat költségeket feltételez az állam részéről, de a válasz elmaradt. Mit is lehetne ezekre válaszolni? De aztán a kameráktól kicsit távolabb jól elbeszélgettünk a fölvetésekről. Meg a körzethatárokról is. Amelyeket most is említettem a felszólalásomban.
