Szubjektíven a VMSZ-ről
Ma van a VMSZ megalakulásának 15. évfordulója. Sokan, sokfélét mondtak az elmúlt napokban. Mindenki másképp értékeli az elmúlt másfél évtizedet. Ez természetes is. Más szempontok, más fontossági lista. Persze voltak rosszindulatú kommentárok is. De ez természetes velejárója a politikának.
Az alakulás körülményeiről én nem beszélhetek. Nem lehettem aktív szereplője a történelmi VMDK széthullásának. Viszont 15 év távlatából világosan látszanak a választóvonalak. Ma is ezek a prioritásbeli eltérések különböztetik meg a VMSZ-t a többi magyar párttól. De most nem is ez a legfontosabb.
Az apámtól elkapott információkat leszámítva (amelyek akaratlanul és észrevétlenül hatottak rám), első kapcsolatom a VMSZ-szel Csubela Ferenc Naplója volt. A párt első elnökének Naplóját a kilencvenes évek második felében, belgrádi egyetemistaként olvastam.
Nagyon közvetlenül írt a néhány évvel korábbi politikai harcokról, hangulatokról. A vajdasági magyarság első parlamenti képviselőinek munkájáról. Mára letűnt és még mindig meghatározó szereplőkről egyaránt. Nem én vagyok a VMSZ első parlamenti bloggere. Csubela Ferenc volt.
Arról is írt pl. hogy akkoriban Belgrádban a London sarkánál levő trafikban lehetett Magyar Szót kapni. Meg más érdekességekről. Persze olvasás közben eszembe se jutott, hogy alig tíz évvel később én is abban a parlamentben fogok ülni.
Háborúellenes tüntetések, a vezérkari kar épülete elé vonulás. Csubela Naplójából és a tv-ből ismerem csupán ezeket az eseményeket is. A párt második elnökének, Kasza Józsefnek is bőven jutott ezekből az eseményekből.
Apám, Józsa Lacó és Balla Lajos-Laci voltak, emlékezetem szerint az egyedüli (akkor) szövetségi parlamenti képviselők akik ‘99-ben, néhány nappal a bombázások kezdete előtt nem szavazták meg Jugoszlávia, Oroszország és Fehéroroszország unióját. Nyilvános szavazás volt. És lincshangulat.
2000. szeptember 13-án lettem a VMSZ tagja. Már sokan el is felejtették, hogy azokban a hetekben minden megtörténhetett. Közelinek tűnt a rendszerváltás, de nem volt biztos hogy bekövetkezik. Bármelyik ellenzéki politikus örökre eltűnhetett. Néhány héttel korábban apám, a DOS tagpártjainak vezetőivel együtt Montenegróba utazott, repülővel. Egyeztetni, kialakítani a stratégiát. Nem az volt életük legveszélytelenebb útja.
Utána kezdődött a ma is tartó időszak, amelyben nem mindig világos, hogy ki a politikai ellenfél és ki a szövetséges. Erről még korai írni. Viszont tapasztalom nap mint nap. Abban az épületben, amelyben a már említettek is ültek.
A VMSZ 15 éve kapcsán a bátorság jut eszembe. Ez jellemezte a pártot ellenzékben és kormánykoalíció(ko)n belül is. A mai napig. Azt hiszem ezt ismerték el azok a szerbiai, magyarországi és kárpát-medencei politikusok, akik szombaton ott voltak Palicson. Az Ünnepi Akadémián.
