Szikicsi képeslap
Szerdán Szikicsen (2003 augusztusa óta Lovćenac hivatalos magyar neve) „üdültem”. Ez az alig valamivel több mint 3500 főt számláló falu, Kishegyes községben, félúton Szabadka és Újvidék között vendégül látta Filip Vujanovićot, Montenegró elnökét.
Nem is akárhogy. Az esemény házigazdája a szerbiai montenegróiak szikicsi székhelyű Krstaš nevű egyesülete volt. Nenad Stevović elnök, valamint a kishegyesi önkormányzat meghívására ott lehettünk mi is Varga Lacival. Emlékezetes élményeket szereztünk.
Szikicsre érkezve több száz községbeli polgárt, rengeteg, kis zászlókat lengető gyereket, montenegrói népviseletbe öltözött fiatalokat, fellobogózott falut láttunk. Szikics központjában hatalmas vörös-sárga transzparens: „Dobro došao predsjedniče” (Isten hozta elnök úr).
A helyiek elmondása szerint a településen ilyen utoljára 40 évvel ezelőtt volt, amikor Tito 2 percre megállt integetni az út mellett várakozó tömegeknek. A díszletek, a zászlók színét leszámítva, nagyon hasonlóak lehettek.
Ez a rendezvény azonban a 40 évvel ezelőttinél sokkal sikeresebb volt. Elsősorban a vendég közvetlen modora és a szó jó értelemben vett lezsersége miatt. Vujanović pontban 11-kor érkezett. Az autót ugyan nem lehetett messziről látni, de a sikoltozásból és tapsból ez világosan következett.
Modern államfőként viselkedett. Ugyan a krstašošok a biztonság kedvéért, reménykedve felállítottak a főtérre egy mikrofont, de a szerbiai biztonságiak szigorúan megtiltották, hogy Vujanović „célpontként” oda fölmenjen. A fenn nevezett biztonságiaknak és testőröknek égnek állt a haja, amikor elnök úr, fölrugva a leegyeztetett protokollt, a fogadóbizottság tagjaival történő szivélyes kézfogást követően, rögtön a főtéren felállított mikrofon felé vette az irányt. Ki ne tette volna ezt a helyében külföldön, többszáz, zászlókat lengető nemzettársát látva? (Szikics a szerbiai montenegróiak legnagyobb központja.)
A rövid beszédet követően szűkkörű tárgyalásra került sor, amelyen Varga Lacival mi is résztvettünk, a magyarság és a térség parlamenti képviselőiként. Nenad Stevović, a Krstaš és a Montenegrói Párt elnöke néhány mondatban arra is kitért, hogy a magyarok sokat segítettek a legújabb szerbiai kisebbség jogérvényesítésének első lépéseinek megtételénél.
Becsülöm azért, hogy ezt megemlítette. Az elmúlt évtizedekben nem volt felhőtlen a viszony a Kishegyes községbeli magyarok és montenegróiak között. És nem véletlenül. A II. világháború végén elkövetett, szervezett jugoszláv atrocitáshullám eredményeként megüresedő, elsősorban német és magyar házakba költözhettek be a negyvenes évek második felében a montenegróiak. Bácsfeketehegyre (Kishegyes község másik települése) a tengermellékiek, Szikicsre pedig hegyvidékiek. Ártatlan emberek voltak a beköltözők, akik nem tehettek semmiről, de ugyanez mondható el azokról is, akik házai az erőszakos kitelepítések és a kivégzések következményeként „felszabadultak”. És ezt a mai napig tudja „mindkét fél”.
Erőszakot szülő nagy szembenállás ugyan az elmúlt évtizedekben sem volt jellemző a községen belül, de az elmúlt években kifejezetten jóvá vált a viszont.
Most hogy a montenegróiak is kisebbségi közösséggé váltak, igyekszünk nekik mindenben segíteni, ők pedig felismerik bennünk az őszintén segíteni akaró szövetségest. Ez abból is látszott, ahogy a falubeliek Lacit és engem fogadtak.
A szűkkörű megbeszélést követően sajtótájékoztatóra került sor, majd dél körül Filip Vujanović el is hagyta Szikicset. Remélem a helyieknek nem kell újabb 40 évet várniuk egy államfő látogatására.
A végére még egy adalék: Vujanovićot nem Tadić, hanem a szerbiai köztársasági elnök utasítására, a tartományi kormány elnöke, Bojan Pajtić kísérte Szikicsen. Ki is szolgáltat akkor ahhoz muníciót, hogy a jobboldali ellenzék a független Vajdasággal riogasson?
