Szerb-magyar hét
Az utóbbi hónapokban nagyon nehéz fenntartani a korábbi években megszokott blogírási dinamikát. A heti egy írást. Az új Kormányt nem a szuperszónikus jogszabály-előkészítés jellemzi. Alig van valami parlamenti eljárásban.
De szerencsére ez nem sokáig lesz így, hiszen heteken belül várható a sok elemből álló igazságügyi csomag, amellyel kapcsolatban néhány színfalak mögötti egyeztetésen már túlvagyunk. A mezőgazdasági támogatásokról szóló törvénytervezet is elkészült, amelynek szövegéről szombaton egyeztetett a VMSZ frakciója mintegy ötven gazdaszervezet képviselőjével, más érintettekkel, szakértőkkel. És vár ránk a költségvetési vita is.
Mindettől függetlenül az elmúlt hetek langyosak voltak. Ma viszont van miről írni. Mindig nagy lehetőségeket tartogat a szerb és a magyar köztársasági elnök találkozása. Most mégis többségben voltak azok, akik azt mondták: nem kell sokat várni a Nikolić-Áder tárgyalástól. Nem lett igazuk.
Nem szabad soha semmit idealizálni. De lebecsülni sem. Az, hogy a két köztársasági elnök közösen hajt fejet a jövő év első felében a hideg napok és az 1944-45-ös véres megtorlás áldozatai előtt, történelmi áttörés. Olyan tett, amire évtizedek óta várunk nagyon sokan.
Közhely az, amit Nikolić mondott: „nem a múltban kell élni, hanem a jövőben“. Halottuk ezt sokszor hivatali elődjétől és Tadić parlamenti képviselői tisztséget betöltő elvtársaitól is. Még elevenen él bennem a tavalyi vagyon-visszaszármaztatási törvénnyel kapcsolatos parlamenti vita. Gyakran hallottuk azokban a napokban ezt az érvrendszert demokratáktól, eldépésektől, ligásoktól.
Köztük és a jelenlegi köztársasági elnök mostani gondolkodásmódja között viszont jelentős különbség húzódik meg. Ő nem a szőnyeg alá szeretné söpörni a múltat - hiszen „úgyis régen volt és különben is a jövővel, a gazdasággal kell foglalkozni” - hanem le szeretné zárni. Ahogy Áder János is. „A multat be kell vallani” mondja József Attila. Hát erről van itt szó. Ehhez viszont bátorságra van szükség, amivel legalábbis szerb-magyar relációban a korábbi szerb köztársasági elnök nem rendelkezett kellő mennyiségben. Szarajevóban bocsánatot kért, de Szabadkán nem. Srebrenicában jelképesen főt hajtott, de Adorjánon nem. Ovčariban megkövette a lemészároltak hozzátartozóit, de Csúrogon nem...
De ne legyünk igazságtalanok. A történelem sose velünk kezdődik. Ez esetben Nikolićtyal. Ez a nagyon jelentős bejelentés nem előzmények nélküli. Nagyon sokan járultak ahhoz hozzá az elmúlt években, hogy néhány hónap múlva a történelmi megbékélésnek konkrét megnyilvánulási formái legyenek. Boris Tadić is. De a végső lépés megtétele előtt mindig elkapta a bátorság-deficit. Nehogy néhány ezer szavazó emiatt esetleg elforduljon tőle, hiszen (előbb-utóbb) választások lesznek.
Másrészről azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy semmi se véletlenül történik. Az akadémiaközi történész vegyes bizottság létrejötte, annak pénzelése se magától következett be. És nem is az akkori szerb kormány nyujtotta be az erre vonatkozó módosítási indítványt.
De hogy a gazdaságról is szót ejtsünk - ma Nagykikindán szerb-magyar üzletember találkozón beszélhettem arról, hogy a nagypolitikai kérdések rendezésében felmutatható előrehaladásnak végre a gazdasági együttműködés bővítésében is meg kell mutatkoznia. A mintegy 50 magyarországi és 85 szerbiai cégvezető, vállalkozó részvételével zajló fórummal párhuzamosan pedig a belgrádi Parlament becikkelyezte a két állam közötti határforgalom ellenőrzéséről szóló megállapodást. Ezzel megteremtődtek a jogi feltételei a Királyhalom-Ásotthalom és a régi Horgos-Röszke határátkelő megnyitásának. Ez alapján hozzá lehet látni a technikai akadályok elhárításához is, annak érdekében, hogy ez minél előbb bekövetkezhessen.
