Részleges átváltozás
Érdekes helyzetek alakulhatnak ki abból, amikor valamely párt egyik pillanatról a másikra próbálja gyökeresen megváltoztatni politikai programját. Ez ugyanis teljesen másfajta értékrendet, kommunikációt, attitűdöt igényelne. Azok kialakulása meg, ahogy a mai postból is láthatjuk majd, nem egyszerű.
Az elmúlt néhány évben nem egy átalakulást láttunk az itthoni politikai szintéren. Vagy átváltozást? Hogy is kezdődik a Kafka-novella: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”...
Nálunk a szerbiai belpolitikában az átalakulás után szimpatikusabbá szokás válni. Legalábbis ez a cél. Nem féreggé, hanem mondjuk a decentralizáció élharcosává (Dinkić) vagy européerré (Nikolić) szokás átalakulni. Egyik pillanatról a másikra. Elfeledve (és elfeledtetve?) a korábbi politikai tevékenységet, cselekvést, felszólalásokat, miegymást.
Dinkić átváltozásáról már írtam, úgyhogy foglalkozzunk most inkább Tomislav Nikolićtyal.
De előtte egy rövid kitérő. Itt a blogon gyakran szoktam írni a koalíciós partnereinkkel folytatott vitáinkról, amelyek egy-egy módosítási indítványunk, felszólalásunk kapcsán alakulnak ki. Ezek arról szoktak tanúskodni, hogy a sárgák, ligások, gétizenhetesek nem szokták érteni, hogy egy elsősorban nemzeti kisebbségi érdekeket képviselő párt is kínálhat megoldásokat országos, ún. nagypolitikai ügyekben. Nem is értik, hogy „mit akarunk mi, hiszen minden jogot biztosít az ország a magyaroknak és másoknak is”. Foglalkozzunk mi a kultúrával, hagyományaink ápolásával, a nagyok dolgába meg ne nagyon szóljunk bele.
Vagy ahogy Oliver Dulić akkori házelnök 2007-ben mondta: „A kisebbségi pártok idejétmúlt szerveződések”. (Zárójelben jegyzem meg, hogy elég nagy szégyen a helyi közösségi választásokon egy „lejárt szavatosságú” párttól vereséget szenvedni).
Szóval, Tomo Nikolić. A héten végre napirendre került a politikai tevékenységek pénzeléséről szóló (lánykori nevén pártfinanszírozási) törvény. Kovács Elvirát hatalmaztam meg azzal, hogy a frakciónk vezérszónaka legyen a kérdésben, hiszen ő volt az, aki a szöveget előkészítő munkacsoportban az elmúlt bő 1 évben a VMSZ-t képviselte. Támogatjuk a javaslatot, hiszen nagy nehezen sikerült kiharcolni, hogy a szöveg vegye figyelembe a kisebbségi pártok sajátosságait. Azt, hogy ezek a pártok általában a természetes küszöb rendszere alapján jutnak mandátumhoz és nem érhetik el az 5%-os választási küszöböt. Nem maradhatnak ki viszont a Parlamentbe jutott pártok rendes tevékenységének pénzeléséből, ha már mandátumhoz jutottak.
Elvira után Nikolić, megfeledkezve az átalakulásról, többek között a következőket mondta: „Ne, vi ste se borili zа sebe, zа svoje džepove, bаš vаs brigа zа strаnku nаcionаlne mаnjine ili zа strаnku većinske, uostаlom, vidite i sаmi dа jedаn vаš glаs vredi 1,5, а jedаn nаš – 1,0. Nije u redu. Morаmo dа budemo rаvnoprаvni. Morаmo dа budemo potpuno rаvnoprаvni. Obezbediće vаm držаvа novаc zа аktivnosti kojimа se kulturа, trаdicijа, sve drugo, finаnsirа, аli zа političku аktivnost pojedinih poslаnikа, dа vаm dаmo više nego drugom poslаniku, pа to nije u sklаdu sа Ustаvom.” Mintha csak Dulić rádióbeszédét hallottam volna 2007-ből.
Persze szó sincs arról, hogy a kisebbségi pártok egy képviselőre lebontva több pénzt kapnának, mint bármely másik parlamenti párt. Ezt részletesen kifejtette Elvira az ellenzéki vezérnek replikázva. (Akinek van facebook-hozzáférése elolvashatja a Nikolić-Kovács vita gyorsírói jegyzetét).
Hiába, az európaiságot hosszú éveken át kell tanulni. És sokat kell olvasni, meg elmélkedni. Lehetne kezdeni azzal a több ezer éves mondással mondjuk, hogy a legnagyobb egyenlőség szülheti a legnagyobb igazságtalanságot...
