Könyvtenger
Tegnap elmentem a belgrádi könyvvásárra. Utoljára 10 éve voltam, még egyetemista koromban. Azokban az években, a teljes (ön)kirekesztettség időszakában, az ország számára a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásár jelentette az egyik ritka kapcsolódási lehetőséget a civilizált világgal. Az idei már az 54.
Dél körül érkeztem. A legföbb célom az volt, hogy meglátogassam az újvidéki Forum standját. Pontosabban, a tartományi kulturális és kisebbségügyi titkárságét, amelyen a nemzeti kisebbségek kiadótevékenységéből nyerhet ízelítőt az odalátogató. Nagy szerencsém volt. 4 csarnokban helyezték el az idén a mintegy 800 kiállítót. Találomra az 1A elnevezésűbe mentem be először és kb 50 méter megtétele után megláttam a ciril betűs feliratot: „Izdavačka delatnost na jezicima nacionalnih manjina iz Vojvodine”.
Én nem előre bejelentetten és kamerák kíséretében érkeztem, mint sok politikustársam szokott, de nagyon kellemes fogadtatásban részesültem. A tartományi művelődési titkárság munkatársa körbekalauzolt a nem kis területű standon, amelyen 12 nemzeti közösség több mint 100 kiadványa üthető föl. A Forum-könyvek mellett azon akadt meg a szemem, hogy mennyi művet sikerült egy év alatt „kitermelnie” a macedón közösség kiadóházának. Őszintén meglepődtem. Ahogy azon is, hogy az a 15 perc alatt, amennyit ezen a standon töltöttem, mennyien bejöttek, szétnéztek.
Sajnálom, hogy magyarországit nem sikerült találnom a mintegy 300 külföldi kiadó között. Biztos van valami racionális magyarázata, de nem tudom miért nincsenek anyaországi könyvek, ha már pl. izraeliek, japánok, brazilok vannak. És persze európaiak is. Az idei kiállítás díszvendége egyébként Görögország.
(Néhány nappal korábban azért született magyar siker. A pécsi Jelenkor Kiadó kapta az idén a szerb kortárs irodalom külföldi megismertetéséért odaítélésre kerülő Dositej Obradović-díjat.)
Ahogy kiléptem a „kisebbségi standról” világossá vált, hogy miért lett az idei könyvvásár mottója: könyvtenger. Nemcsak a mindenféle expóra jellemző tömeg és morajlás csapott meg, hanem valószínűtlenül rengeteg könyvvel találtam magam szemben bárhova is pillantottam. A csarnok felső szintjéről volt igazán belátható a könyvtenger. Könyvtenger és könyvhegyek. Fél órát sétáltam, de nagyon gyorsan belefáradt a szemem. Azon gondolkodtam, hogy megnézem még a Službeni glasnik jogi kiadványait és visszamegyek a Parlamentbe, amikor leállított egy hosszúhajú, szakállas ember.
Radovan Vlahović azt mondta, meg kell látogatnom a standjukat. A 4. csarnok felső szintjén. A kiállítás farkában, ahogy fogalmazott. Ő a beodrai Bánáti Művelődési Központ vezetője (Banatski kulturni centar) és költő, avatott be, amíg a hömpölygő tömegben átjutottunk 2 csarnokon. A bánáti életérzésről és emberekről ír. Az ő Szülőföldje egyébként is nem más, csak Bánát, mondta. A szülőföldje egyenrangú „államalkotó” népei pedig a szerb, a magyar és a román. Most jelent meg magyarul legújabb verseskötete, az Uram címmel.
Lassan odaértünk „a kiállítás farkába”. 1-1 könyvet ajándékozott a Kisebbségi Frakció összes tagjának. Nekünk a magyar fordítást, a bosnyákoknak, meg Rizónak a szerb eredetit. Mindet dedikálva. Ilyen a bánáti nagylelkűség. „Za mog poslanika” írta az enyémbe.
