Érettségi és felvételi között
(Elnézést kérek mindenkitől, aki oktatáshoz kapcsolódó témát várt a címet olvasva. Itt most másról lesz szó.)
10 éves az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) szerbiai missziója. Ebből az alkalomból szerveztek hétfőn nagyszabású konferenciát a belgrádi Continental Szállodában. Fölvonult az államvezetés, ott volt a korábbi 3 és persze a jelenlegi misszióvezető, sok befolyásos civil szervezet képviselője.
A délelőtti ünnepi jellegű plenáris részt követően délután panelviták folytak. Az egyik a dél-szerbiai helyzetet, a másik az igazságügy reformját, a harmadik a rendőrség megítélését, a negyedik a sajtó szerepét járta körül...
Nagyon meglepődtem, amikor 2-3 héttel ezelőtt felhívtak, hogy legyek a kisebbségekkel foglalkozó panel egyik előadója. 4 embert kértek föl: Vojin Dimitrijević jogászprofesszort, a Belgrádi Emberi Jogi Központ igazgatóját, Nevena Petrušić esélyegyenlőségi biztost, Goran Svilanović korábbi külügyminisztert és engem.
Még soha nem beszéltem ehhez hasonló rendezvényen. A hotel egyik legnagyobb konferenciatermében, nagy kivetítők között ültünk bemikrofonozva, egy kis pódiumon. A moderátor Antonela Riha volt. Az ismert tv-s újságíró korábban a B92 Poligraf c. műsorát vezette, jelenleg az RTS-en dolgozik. 2007 májusában voltam nála a Poligrafban. Azt hiszem az volt az első hosszabb szerb nyelvű élő interjúm. „Mennyi minden történt azóta”- ezen tűnődtem, amikor Dimitrijević professzort követően rám került a sor.
8 percben kellett összefoglalni mit gondolok az „inklúzió kultúrájának fejlesztéséről Szerbiában”. A magyarra lefordíthatatlan című panelen arról beszéltem, hogy a jog uralma elvének érvényesülése nélkül nem várhatjuk el a nemzeti kisebbségek megoldatlan gondjainak orvoslását. Az államnak saját magára nézve is kötelező érvényűnek kell tartania a jogszabályokat. Ez a tudat meg nálunk még nem alakult ki.
Az elmúlt 10 évben értékelhető előrelépés történt (az Alkotmány elismeri a kollektív jogokat, több jelentős kisebbségi jogi nemzetközi egyezményt cikkelyezett be a Parlament, elfogadásra került a nemzeti tanácsokról szóló törvény), de sokakban még mindig nem tudatosodott az, hogy az államnak szakítania kell „az egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek” elvvel. A később meghozott oktatási, művelődési, tájékoztatási témájú törvények egyes megoldásai nem jelenthetnek visszalépést a jogrendben már létező „játékszabályokhoz” képest.
Addig nem beszélhetünk a kisebbségi közösségek jogainak tiszteletben tartásáról, amíg megtörténhet az, hogy pl. a kultúráról szóló törvény javaslata nem ismeri a „nemzeti kisebbség” fogalmat és a Képviselőházban közel 10 módosítási indítványt kell benyújtanunk hogy mentsük a menthetőt. És ez csak 1 példa praxisunkból. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy van olyan vajdasági magyar pártvezető is, aki azért száll síkra nyilvánosan, hogy a magyar közösség kollektív jogai érvényre juttatása szempontjából kedvezőtlenebb törvényt alkalmazzák.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a demokrácia a felnőtt (vagy nagykorú) népek rendszere. Az elmúlt 10 év alapján azt mondhatjuk, hogy Szerbia talán már elért az érettségiig, de az egyetemi felvételi még messze van.
