Dr. Pásztor Bálint, Szabadka Város Képviselő-testülete elnökének városnapi ünnepi beszéde (2023)
Kedves Vendégeink, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Fontos hónap a szeptember Szabadka város történelmében.
Ma, szeptember 1-jén 244 éve, hogy az elibertációs ünnepségen felolvasták a kiváltságlevelet, mellyel Szabadka szabad királyi város rangot kapott. A város ekkor, státuszához illően, a Maria-Theresiopolis királyi nevet is elnyerte.
90 évvel később, 1869. szeptember 11-én begördült Szeged felől a vonat a szabadkai vasútállomásra. Városunk történelme igazolja, hogy az urbánus élet, a kulturális és technológiai fejlődés, az új tudományos felfedezések elfogadása, a világgal való kapcsolat – a haladás minden szegmense összefügg a vasút térnyerésével. És a mi városunk területét észak, kelet és dél felől is vasút övezi.
A szövetséges erők bombái 1944 szeptemberében megsemmisítették a vasúti létesítmények egy részét és mintegy ezer épületet, a legfájóbb azonban, hogy ennek több száz emberáldozata is volt.
Az új ideológia árát a magyar, a szerb, a horvát, a bunyevác, a zsidó és a német nemzetiségű lakosok is megfizették, akiket ítélet nélkül végeztek ki 1944/45-ben; Szerbia első miniszterelnöke, akinek volt bátorsága virágot elhelyezni a 44-es parcellán emelt Vergődő madár emlékműnél, hogy lerója kegyeletét az ártatlan áldozatok emléke előtt, akinek a neve szerepel a VMSZ követelésére elfogadott kormányhatározatban, amely eltörli a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945. évi határozatokat, Aleksandar Vučić, akkori kormányfő volt. Ez a tett volt az egyik első lépés a szerb-magyar bizalom és barátság kiépítésében.
A szeptemberi bombázásokkal összedőlt, de nem merült feledésbe 1903. szeptember 17-ének világa, amikor is átadásra került az új zsinagóga, és az éppen 120 évvel ezelőtti ünnepélyes megnyitón dr. Bíró Károly polgármester mellett ott állt Jakab Dezső építész is, ő adta át a hitközség elnökének, dr. Blau Gézának az épület aranyozott kulcsát.
Dömötör Gábor, helytörténetünk kiváló ismerője, megőrizte a feledéstől az esemény leírását, mely szerint "a testvériség szent érzése aranyozta be az ünnepséget, és e nap nem csak egy templomszentelés, vagy csak egy vallási közösség szertartásaként lett feljegyezve, hanem egész Szabadka ünnepét jelentette.”
115 évvel később, 2018-ban Szabadka ismét ünnepelt, a felújított zsinagóga átadását. És míg a zsinagóga építése mindössze három évig tartott, felújítása majdnem 40 évig; az államok és az ideológiák ez alatt az idő alatt ugyan változtak, de egy dolog nem: a pénz és a politikai szándék mindig hiányzott, és mire egy támogatási összeg megérkezett, addigra már az is tönkrement, amit előzőleg sikerült helyreállítani.
A szűnni nem akaró kedvezőtlen helyzet egészen 2014-ig tartott, mígnem Magyarország és annak miniszterelnöke döntést hozott a felújítási munkálatok finanszírozásáról, és a VMSZ közbenjárásával a szerbiai kormány akkori elnökével megállapodás született, mely szerint az épület belső felújítását teljes mértékben Magyarország támogatja, az épületen végzett külső munkákat pedig a szabadkai önkormányzat, a tartományi és a köztársasági költségvetés, valamint a nemzetközi források biztosítják.
Annak a ténynek köszönhetően, hogy Aleksandar Vučić elfogadta érvelésünket, a szabadkai zsinagóga fennmaradt a világ egyetlen szecessziós stílusban épült zsinagógájaként.
Nem volt egyszerű megőrizni a Szabadkán élő és alkotó nemzedékek emlékét, akik építették és fejlesztették városunkat. Mert mindössze két emberöltő, a 19. század vége és a 20. század első fele közötti időszakban öt államberendezés és két gazdasági rendszer váltotta egymást. A város és lakói túléltek két világháborút, több járványt és számos társadalmi és politikai zavargást.
És nem csak a város, hanem ezek a magyar vitrázs művészet aranykorát képviselő ólomüveg ablakok is itt a Városháza dísztermében, új világok és eszmék születésének tanúi voltak. Két alkalommal lettek eltávolítva, az első és a második világháború után is, mert művészileg és eszmeileg alkalmatlannak tartották őket – és csak 1977. szeptember 26-án kerültek vissza, hála a nemrég elhunyt Duránci Bélának, városunk egyik díszpolgárának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy város akkor királyi, ha elkötelezett a történelmi örökség védelme mellett, de még inkább az, ha benne a sikeres és vállalkozó szellemű emberek munkatársakat, beszélgetőpartnereket és barátokat találnak, akik kimagasló teljesítményre ösztönzik őket, és arra, hogy kitartó és türelmes munkával építsék városuk és egyéni boldogulásuk jövőképét.
Ilyen környezetet, barátokat és munkatársakat talált 100 évvel ezelőtt Szabadkán Himet Nezirović is, aki Belgrádból költözött Szabadkára és megnyitotta a Pelivan cukrászdát. Ez alatt a száz év alatt nemcsak századforduló, de ezredforduló is volt, a nép nevében vagyonelkobzás is, de a nevét, a jó hírnevet, a tudást, a saját és a város fejlődése iránti elhivatottságot senki nem vehette el a Nezirović családtól.
Szabadka hű maradt királyi város státuszához abban a történelmi pillanatban, amikor kitanult orvosok, jogászok, építészek, professzorok, kézművesek... új generációja kezdett visszatérni ide Európából, és átadták itthon az európai klinikákon, tervezőirodákban és egyetemeken szerzett tudást és tapasztalatot.
Egy másmilyen időben pedig summa cum laude minősítéssel a bajmoki születésű dr. Selymesi Nándor is visszatért Európából olyan sebészeti eljárásokat bevezetve, amelyek a legújabb orvosi eredmények alkalmazását jelentették nemcsak a szabadkai Közkórházban, de Szerbiában is, összekapcsolva intézményét a közép-európai klinikákkal.
A város mindezekben az időkben szabad és királyi maradt, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem csak élt a kiváltságaival, hanem elhivatottan és felelősséggel teljesítette is a szabadságlevélben rögzített kötelezettségeit, és építette az akkori európai követelmények szerinti intézményi és jogszabályi infrastrukturát.
Az egyetlen kiváltság, amelyet Szabadka kisajátított, és kijelenthetem, hogy ma is féltve őrzi – az a jog, hogy önállóan fogalmazza meg válaszait azokra a kérdésekre, mint: jelenleg milyen a városunk, mivé akar válni, milyen irányba kíván tovább fejlődni?
Ezekre a kérdésekre Hölgyeim és Uraim a 21. században a mi nemzedékünk is keresi a választ.
Mert a városnak nem csak új épületekre, utcákra van szüksége, és a meglévők felújítására, hanem mindennél jobban, ma is, mint mindenkor, jövőképre is. Ahogy a Városháza, a palicsi szecessziós stílusú épületegyüttes, a zsinagóga, a Szabadka-Szeged vasút... megépítését is Lazar Mamužić, Bíró Károly, Titus Mačković, Jakab Dezső, Komor Marcell, Raichle Ferenc jövőről alkotott elképzelése előzte meg.
És ahogyan, tisztelt Hölgyeim és Uraim, elődeink hitték, hogy Szabadka több, mint – kiváló polgártársunkat, Kosztolányi Dezsőt idézve –„poros-boros város”, az elmúlt három évben mi is arra törekedtünk, hogy városunk visszakerüljön oda, ahol hagyományainak megfelelően az őt megillető helye van: a közép-európai kultúra körébe, az épített örökség megőrzésével, Palics fejlesztésével, a városi és külvárosi helyi közösségek kiegyensúlyozott fejlesztésével, a jelentős infrastrukturális beruházások befejezésével.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szabadkán több olyan beruházás valósul meg, melyek jelentős projekteket képeznek a Szerb Köztársaság számára is és minden bizonnyal a város történetének legnagyobb infrastrukturális beruházásai: a Népszínház épületének befejező munkálatai, ami csak délibáb maradt volna a láthatáron, ha Aleksandar Vučić kormánya 2014-ben nem értette volna meg a VMSZ érvelését, hogy Szabadka színház nélkül csak egy identitás nélküli vidéki város, és nem szűnt volna meg az a gyakorlat, hogy a Köztársaság 2007 óta szerződéses kötelezettségei ellenére sem utal egy dinárt sem; ha 2016-ban a kormányalakítási tárgyalások alkalmával a Népképviselőház 1-es számú termében Aleksandar Vučićtyal nem egyeztettünk volna az úgynevezett „Y-elágazás“ - több évtizeddel korábban megkezdett építése befejezésének jelentőségéről - az ugyanis még 1990-ben elkezdődött és a következő 26 évben még a fele sem készült el. Nem sikerült volna mindössze három év alatt befejeznünk a 30 millió euró átutalt támogatás nélkül sem ezt a kerülőutat, de a Pacséri úton és a Mélykúti úton levő felüljárókat sem megépíteni. Emlékszem, mintha tegnap lett volna, hogyan magyaráztuk idei évi díszpolgárunknak, papírra rajzolva, hogy miért nevezik „Y”- elágazásnak és mit jelent annak megépítése az érintett lakosság és a gazdaság számára.
Öt év után, a Szerb Köztársaság, Vajdaság Autonóm Tartomány és Szabadka város költségvetési forrásaiból megnyílik a 15 millió euró értékű palicsi wellness és spa központ és aquapark.
Szabadka számára létfontosságú a vasúti közlekedés fejlesztése: a Belgrád-Budapest vasúti folyosó felújítása és korszerűsítése, a korábban felszámolni tervezett Szabadka-Szeged vasútvonal újbóli üzembe helyezése, a Zenta felé vezető vasúti pálya és a Zombor felé vezető vasút felújítása, a Bajára vezető vasúti közlekedés tervezett újraindítása által Szabadka, Belgrád után, az ország legfontosabb vasúti csomópontjává válik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Maradt-e valami még a 21. század harmadik évtizedében a szabad királyi város-rang egykori fényéből? Ki merem – óvatosan – jelenteni, hogy igen, Szabadka megtartotta e tekintélyes rangot, de ez csak akkor marad így, ha kellő tisztelettel viseltetik azok iránt a szabadkaiak iránt, akik munkásságukat örökre beírták krónikáinkba, a város szellemiségébe, a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó városi legendákba.
Mert az a város, amely nem őrzi lakosainak hagyatékát, nem lehet sem szabad, sem perspektív, de legkevésbé királyi.
A Pelivan cukrászda hagyatéka pedig apa, fiú és unoka, Himet, Bajram és Ismail Nezirović, három generáció kitartásának eredménye, és immár egy egész évszázada nem csak a lokális történelem, de a szabadkaiak és az idelátogatók családi albumainak része is.
Engedjenek meg egy kis kitérőt: Csehov orvostanhallgatóként kezdett irodalmi szövegeket írni, melyeket különféle álnevek alatt publikált, ezek egyike volt „Az orvos, aki elvesztette a pácienseit”.
A Pro Urbe díj idei kitüntetettjének, dr. Selymesi Nándor urológus szakorvosnak, kórházunk egykori igazgatójának, sajnos vagy szerencsére nem volt páciensekben hiánya 40 éves pályafutása során. Tiszteletre méltó életrajzában talán az a legfontosabb, hogy bár sok mindent ő végzett egyedül és elsőként, mindig kollégái, páciensei és azok családja mellett állt. Mindig a városa mellett állt.
Városunk mellett állt Aleksandar Vučić is, aki ugyan nem az első köztársasági elnök, akihez a köztársasági parlamentben segítségért fordultunk a Népszínház, a Zsinagóga, az Y-elágazás, a Szabadka-Szeged-Baja vasút, vagyis a Szabadka jövőjét meghatározó projektek megvalósítása ügyében, azonban ő volt az egyetlen, aki megértette törekvéseinket és azt mondta: meg fogjuk csinálni. És megcsináltuk.
Szabadka ugyan határvidéki város, de a megvalósított projekteknek köszönhetően már nem peremre szorult város. Ezek a beruházások lakosaink javát szolgálják, ám a jólét értékei veszélybe kerülnek, ha az állam nem tudja garantálni a legalapvetőbb feltételt: a biztonságot és a békés környezetet. Ezért a városunkat ellepő migránsáradat okozta súlyos incidensek és az egyre gyakoribbá váló fegyveres összetűzések miatt a fizikai kényszerítés monopóliumával az államnak szavatolnia kell polgáraink biztonságát, a legfontosabb értéket. Amint azt évek óta eddig is tettük, ezalkalommal is kérem az állami szerveket, hogy biztosítsák lakosaink számára a békét és a hétköznapok biztonságos megélését.
Gratulálok az idei Pro Urbe díjazottaknak és Szabadka város díszpolgárának, Aleksandar Vučićnak, a Szerb Köztársaság elnökének.
Gratulálok az idei kitüntetettjeinknek, városunk polgárainak pedig, akikkel együtt építjük egy modern, élhető Szabadka jövőjét, gratulálok városunk napja alkalmából.
