Déjà vu
Megszokott dolog-e az, hogy politikai pártok tudományos konferenciát szerveznek? Nem hinném. Valahogy úgy alakult, hogy manapság azt szokás hinni és vallani (nemcsak Vajdaságban vagy Szerbiában - máshol is), hogy tudomány és politika, olaj és víz nem jár együtt. Éppen ezért voltak kétségeim az elmúlt hetekben atekintetben, hogy a felkért magyarországi és szerbiai történészek elfogadják-e a Vajdasági Magyar Szövetség meghívását és eljönnek-e Szabadkára, a ’20-as, ’30-as évek SZHSZ, illetve Jugoszláv Királyságáról beszélni. Egészen konkrétan a kisebbségi politizálás lehetőségeiről, ott és akkor.
A legnevesebb szakértőket kértük föl arra, hogy a vajdasági magyarság első politikai pártja szabadkai helyi szervezete megalakításának 90. évfordulója apropóján beszéljenek a többség és kisebbség akkori viszonyáról, a keretekről, amelyekben a XX. század huszas éveiben mozogni kellett. Akadémikusok, a szerb-magyar akadémiaközi történész vegyesbizottság társelnökei, egyetemi tanárok, a történelemtudomány doktorai jöttek el tegnap a Magyar Nyelvű Tanítóképző Kar dísztermébe.
Csak néhány név az előadók közül: Vojislav Stanovčić, Glatz Ferenc, Sajti Enikő, Ranko Končar, Schöpflin György, Zoran Janjetović, Romsics Ignác, Slobodan Marković, Szarka László... A 7 órán át tartó tudományos tanácskozást követően, a Népkör homlokzatán emléktáblát avattunk az országos Magyar Párt megalapítóinak tiszteletére, majd abban az épületben, amelyben első pártunk életre kelt, ünnepi akadémiát tartottunk, amelyen Hende Csaba honvédelmi miniszter is beszédet mondott.
Így vált kerekké a tegnapi nap. Ahogy a mai politikai körülmények megérthetősége is a tegnapi nap vált teljes mértékben reálissá. Legalábbis az én számomra. Egyszerűbben fogalmazva: ugyanaz van, ami 1922-ben volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy – időrendi sorrnedben – a Magyar Pártnak, a történelmi VMDK-nak és a VMSZ-nek nem voltak eredményei az elmúlt közel egy évszázadban. Nem, nem erről van szó. Megoldások születtek az autonómiaépítés, a versenyképesség kivívása, az élhetőbb szülőföld megteremtése tekintetében is, de a kihívások és az ellenfelek módszerei hátborzongató mértékben azonosak.
Ez derült ki a tegnap előadásokból. Szerb és magyar történészekéből egyaránt. Szellemi elődeinknek, a Magyar Pártban szerepet vállallóknak (akik közül többen 2 évtizeddel később – 1944/45-ben életükkel fizettek politikai tevékenységükért) az állandó bizalmatlansággal kellett szembenézniük. Hogyan is gondolják, hogy lojális állampolgárként ugyan, de önálló nemzeti pártba szerveződve próbálják meg megfogalmazni és képviselni közösségük érdekeit?
Miért nem az akkori nagy pártokban teszik ezt? Pl. az akkor is létező Demokrata Pártban (amelyet Tadićék jogelődjüknek tartanak)? Meg egyébként is, miért csak a Magyar Pártban tevékenykedő magyarok képviselhetik a magyarok érdekeit? Ugye ismerős? Tegnap az is kiderült, hogy a 90 évvel ezelőtti időknek is megvolt a maga Lódi Gábora vagy Tóth Tamása. Úgy hívták: Dr. Szántó Gábor. A belgrádi pártok dzsókereként, több mandátumban is a belgrádi Parlamentben ült. Az egyik szerb történész előadásából azt is megtudhattuk, hogy az országosan ismert politikusok szűkebb pátriánkba látogatva magyarul próbáltak szólni a – ma úgy mondanánk – potenciális szavazóikhoz. Sándor király pedig első szabadkai látogatásakor többek között a magyar katolikus misére is beült.
És még valami. 80-90 évvel ezelőtt nemcsak a vajdasági magyarok számítottak „megbízhatatlannak”, hanem szerb polgártársaink is. Nem nagyon jegyezte föl a történetírás, hogy az akkori SZHSZ, illetve (1929-től) Jugoszláv Királyság kormányainak lett volna vajdasági tagja.
Mindez csak nekem ismerős?
