A bátorság szükségességéről
Azt írja Márai Sándor a Füves könyvben, hogy „...a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése”. Majd hozzáteszi: „a műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell”.
Hogy is állunk a „műveltséggel” Szerbiában? Bürokratikus szóhasználattal úgy fogalmazhatnék: talán javuló tendenciát mutat. Legnagyobb meglepetésemre ugyanis, a Demokrata Párt meghatározó személyiségei is a bátorság szükségességéről nyilatkoztak az elmúlt napokban.
Először Aleksandar Vlahović képviselőtársam (a Đinđić-kormány privatizációs minisztere) mondta ki: a következő miniszterelnöknek majd olyan személynek kell lennie, aki megfelelő mértékű politikai bátorsággal rendelkezik a nélkülözhetetlen, ugyanakkor népszerűtlen intézkedések meghozásához. Egyebek mellett át kell alakítani az adórendszert, meg kell reformálni az állami közvállalatokat, a nyugdíjrendszert...
Másnap Božidar Đelić korábbi integrációs ügyekkel megbízott kormányalelnök (a Đinđić-kormány pénzügyminisztere) állapította meg, hogy majd az új kormánynak mielőbb meg kell kezdenie a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, ugyanakkor bátornak kell majd lennie a gazdasági, pénzügyi kérdésekben és a Koszovót illető ügyekben is.
Nem hittem a szememnek. Ezek szerint a Demokrata Párt változtatni szeretne eddigi ügykezelési módján, amelyet az egyet jobbra-egyet ballra, egyet előre-kettőt hátra tánclépések jellemeztek? A naív, akarom mondani jóhiszemű politikát követő emberek azt hihetik, hogy a tagjelöltség megszerzése ösztönzőleg hatott az ország vezető politikai erejére. Majd meglátjuk.
De miért is ne? Csütörtök este (talán) visszafordíthatatlanná vált Szerbia uniós közeledése, immár az EU zászlaját is kitűzhetjük az állami szervek épületére, javulhat a külföldi megítélésünk, nagyobb számban jöhetnek a külföldi befektetők, valamennyivel talán több forrást hívhatunk le Brüsszelből... Nagy dolgok ezek, mégha nem is korszakalkotóak, ahogy őszinteségi rohamában Tadić elnök mondta volt. És igaza van Đelićnek is. Mielőbb meg kell kezdeni a csatalakozási tárgyalásokat.
Másszóval: tovább kell javítanunk kapcsolatainkat Koszovóval. Megállapodásra kell jutni velük, vagy egyezményeket kell kötni energetikai, távközlési, közlekedési kérdésekben, az egészségügyi és oktatási intézményeket leszámítva fel kell számolni az Észak-Koszovóban működő intézményrendszert, le kell bontani az útblokádokat, lehetővé kell tenni az EULEX mandátumának szabad gyakorlását. A részletekről már Đelić nem beszélt, de remélem erre gondolt, amikor a Koszovót illető ügyekre vonatkozóan a bátorság nélkülözhetetlenségéről nyilatkozott. Enélkül ugyanis nem fog menni.
Ki kell mondani: örülünk a tagjelöltségnek, de ha a jövőben nem lesz meg a kellő mértékű bátorság, nem tudunk továbbhaladni. A decemberi kudarcot követően, Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára az Európai Unió június helyett már február végén újra napirendre tűzte a tagjelöltség megadásának kérdését. Élni kellene ezzel az eséllyel, amit csütörtök este biztosítottak az ország számára az EU állam- és kormányfői. Fogytán a türelem!
