A NATO-ról és az igazmondásról
A politikában célszerű igazat mondani. Kicsit olyan ez, mint a fogorvos. Minnél előbb szánja rá magát az ember, annál fájdalommentesebb.
Érvényes ez arra a témára is, amely a héten (sokak bosszúságára) a belgrádi sajtó érdeklődésének középpontjába került. Ez a NATO-csatlakozás elengedhetetlenségének kérdése.
Szerbia 2007. december 26-tól „katonailag semleges”. Az Észak-atlanti Szövetség négybetűs rövidítése pedig szitokszónak számít. Vagy legalábbis a politikusok nagy része azt gondolja, hogy annak számít. Vagy szeretné, ha így lenne.
Az, hogy a jobboldali ellenzék hálás témát lát a NATO-ellenességben nem meglepő. És nem is elítélendő. Viszont az „Európa-párti” kormányalkotó pártoknak el kellene kezdeniük igazat mondani az euroATLANTI integrációról.
Az igazság az, hogy nem fogunk EU taggá válni, amíg nem csatlakozunk a NATO-hoz. Ez egyik volt kommunista országnak sem sikerült. Naív dolog arra hivatkozni, hogy Finnország vagy Ausztria is EU tag, ugyanakkor katonailag semleges. A NATO az EU előszobája. El kellene kezdeni újra euroATLANTI integrációról beszélni.
Azt is meg kellene mondani, hogy gazdaságilag a NATO-tagság kifizetődőbb, mint a 2007 decemberében kihirdetett ún. katonai semlegesség. Ha tagja lennénk az Észak-atlanti Szövetségnek, nem kellene milliókat költeni pl. a légierőnk korszerűsítésére. Valahol azt olvastam, hogy jelenleg 40 ezer katonánk van. Egy katonailag semleges országnak kétszer-háromszor ennyire van szüksége. Már ha teheti. Oroszország meg messze van.
Az sem mellékes, hogy a NATO-tagság egyet jelent a biztonsággal. Egy ilyen kicsi és ilyen szerény gazdasági erőt jelentő ország, mint Szerbia, nem lehet védtelen, (ön)kirekesztett pontocska Európa térképén. A biztonságot pedig nemcsak katonai értelemben értem. Egy külföldi befektető bizonyíthatóan szivesebben hozza tőkéjét egy NATO-tagországba. Még az osztrákok is.
Apropó nem-NATO-tagok. Komoly ország katonai semlegességét az alkotmányban határozza meg. Vagy egy olyan parlament által hozott dokumentumban, amelynek ez a témája. Nálunk persze nem így történt. 2007-ben Karácsony második napján egy Koszovó-ügyi rezolúció volt napirenden a belgrádi törvényhozásban. Ennek 6. pontja értelmében Szerbia kimondja katonai semlegességét „a fennálló katonai szövetségekkel szemben”. Ezt csak mi és még kb. 10 képviselő nem szavazta meg.
Nem tudom az akkori vagy a mostani kormány (amelynek ez a döntés szintén tetszik) hány jelenleg fennálló katonai szövetséget ismer. Én csak egyet. Az Észak-atlanti Szövetséggel kapcsolatban meg végre látni kellene, hogy az már elsősorban nem katonai, hanem politikai szövetség. Olyan 28 tagú társaság, amely ugyanazokat az értékeket vallja, mint az EU. A tagok is 80%-ban ugyanazok.
Az érzelmi szempontokon történő lovaglás mellett el kellene az embereknek mondani a gazdasági, biztonsági, politikai szempontokat is. A politikusok feladata nem az, hogy azt mondják az embereknek, amit szerintük hallani szeretnének.
Ideje lenne, ha Tadić is kimondaná azt, amit volt védelmi miniszterként tud: NATO nélkül nincs EU. Erre kell az embereket felkészíteni. Nem tudhatják, ha nem mondják meg nekik.
Hogy nehogy foghúzás legyen a vége.