Toldozgatják az 1991-es szerbiai nyelvhasználati törvényt

Miután a szerbiai törvényhozás befejezte az általános vitát a miloševići éra kezdetén meghozott szigorú nyelvhasználati törvény módosításáról, a parlamentben hamarosan elkezdődik a részletes vita a módosítási javaslatokról. Interjúalanyunk Pásztor Bálint, a VMSZ képviselője.

- Slobodan Milošević bukását követően mért kellett még tíz évnek elmúlnia ahhoz, hogy Szerbiában módosítsák a rigorózus nyelvhasználati törvényt?

- Erről beszéltem parlamenti felszólalásomban, hogy anakronisztikus a nyelvhasználati törvény. Teljes egészében elavultak a rendelkezései, ugyanis egy teljesen más társadalmi-politikai hangulatban született meg ez a törvény a jelenlegihez képest. Ennek ellenére az elmúlt közel húsz évben a szerbiai kormányok nem tartották fontosnak azt, hogy javasolják a törvény módosítását. De azt is el kell mondani, hogy az elmúlt években azért történt előrelépés, ugyanis más törvényekkel felülírták bizonyos rendelkezéseit az 1991-es nyelvhasználati törvénynek. Gondolok itt elsősorban a 2002-ben elfogadott szövetségi kisebbségvédelmi törvényre, valamint a 2006-os és jelenleg is hatályos szerbiai alkotmányra. Ezen jogszabályok rendelkezései sokkal nagyobb mértékben kisebbségbarátiak a nyelvhasználati törvény rendelkezéseihez képest. Most azért kerül sor a dokumentum módosítására, mert a kormány úgy gondolta, hogy összhangba kell hozni az alkotmánnyal és a kisebbségvédelmi törvénnyel, valamint bizonyos Szerbia által becikkelyezett nemzetközi egyezményekkel.

- Milyen módosítási javaslatokkal rukkolt ki a szerb kormány?

- Megváltoztatásra került az a rendelkezés, hogy az önkormányzatok önkényesen dönthetnek arról, hogy mikor vezetik be hivatalos, egyenrangú használatba a kisebbségek nyelveit és írásmódját. Ez így van az 1991-es jogszabályban, ettől függetlenül a gyakorlatban ez nem így működött az elmúlt években sem. A kisebbségvédelmi törvény világosan kimondta, hogy kötelező bevezetni a kisebbség nyelvét abban az esetben, ha egy adott önkormányzat területén az adott kisebbség részaránya a lakosságon belül eléri, vagy meghaladja a 15 százalékot az utolsó népszámlálási adatok alapján. Ugyanilyen összehangolás érinti azt a megoldást is, hogy a jogszabályok lefordíthatóak kisebbségi nyelvre, amennyiben az adott kisebbség országos szinten eléri a két százalékos küszöböt, valamint, hogy ezek a nemzeti közösségek tagjai a köztársasági kormánnyal és más köztárasági szervekkel anyanyelvükön kommunikálhatnak. Ez egyben azt jelenti, hogy a választ is anyanyelvükön kötelesek megkapni a köztársasági szervektől. Továbbá törlésre kerül az a megoldás is, hogy a helységneveket és egyéb más földrajzi neveket csak szerb nyelven használhatjuk, a mi esetünkben magyar írásmód szerint. Ez egy teljes egészében kisebbségellenes megoldása az 1991-ben elfogadott törvénynek. De tudjuk, hogy ez nem így működött a gyakorlatban az utóbbi években, ugyanis a Magyar Nemzeti Tanács még 2003-ban meghatározhatta a települések hivatalos magyar elnevezéseit és ezek az elnevezések még akkor hivatalos használatba is kerültek. Persze volt néhány eset a vajdasági önkormányzatokban, amikor a vezetés megkerülve a jogszabályokat, elutasította annak a lehetőségét, hogy kiírja azt pl., hogy Szenttamás vagy Törökkanizsa, de az elmúlt években ez a helyzet is megoldódott.

- Miután hamarosan sor kerül a nyelvhasználati törvény részletes vitájára és a belgrádi törvényhozás elfogadja a módosításokat, ezzel a jogszabály ügye véglegesen lekerül a parlament napirendjéről? Ezt azért kérdezem, mert ön új törvény kidolgozását javasolta.

- Elmondtam a parlamenti szószéknél, hogy mi azt szeretnénk, ha egy teljesen új nyelvhasználati törvény születne. Egyrészt azért, mert a jelenleg hatályos törvény a toldozgatások, foltozgatások ellenére sem nevezhető igazán kisebbségbarátnak. Másrészt pedig azért, mert maradnak olyan megoldások a törvényben, amelyekkel egyszerűen nem értünk egyet. Két ilyet emeltem ki. Az egyik arra vonatkozik, hogy a bírósági, közigazgatási és egyéb más eljárásokat csak első fokon lehet magyar nyelven lefolytatni. A másodfokú eljárás kötelezően szerb nyelven kell, hogy történjen. Ez megengedhetetlen, mert könnyen elképzelhető, hogy pl. a szabadkai vagy az újvidéki bíróság illetékes másodfokon bizonyos ügyekben, pl. polgári peres eljárások esetében és megmagyarázhatatlan, hogy miért ne folyhatna másodfokon is magyar nyelven az eljárás, ha ez lehetséges. A másik negatív megoldás, ami hatályban maradt, arra vonatkozik, hogy amennyiben az első fokú eljárást magyar nyelven folytatják le, a periratokat, a határozatot, vagy az ítéletet, attól függően, hogy milyen eljárásról van szó, szerb nyelven is ki kell dolgozni, és ez vonatkozik a jegyzőkönyvekre is. Ez bizonyos eljárások esetében akár több száz oldal is lehet és megengedhetetlen elvi szempontból is, hogy amennyiben pl. a magyar nyelv hivatalos használatban van egy bíróság területén, akkor annak ellenére, hogy magyar nyelven folyik az eljárás, szerb nyelvre is le kell fordítani az iratokat. Ugyanis amennyiben egyenrangú nyelvhasználatról beszélünk, ahogy a törvény is említi, akkor ebből az következik, hogy nem szükséges lefordítani a peranyagot szerbre. Másrészt, ami igazán megnehezíti a kisebbségi nyelvhasználatot, és ami miatt drasztikusan lecsökkent a kisebbségi nyelveken folyó eljárások száma az elmúlt húsz évben, az, hogy amennyiben kötelezően lefordítják a periratokat szerb nyelvre, akkor a bíró semmiféle plusz juttatásra nem számíthat, a munka pedig duplázódik. Tehát teljes mértékben ellehetetlenül a gyakorlatban a hivatalos nyelvhasználat a kisebbségek nyelvén, a bírósági eljárásokban. És arról is beszéltem, hogy a nyelvhasználat egy költséges dolog, de lévén, hogy Szerbia egy többnemzetiségű ország, azért el kellene azon gondolkodni, hogy azok az önkormányzatok, amelyek területén több nyelv van hivatalos használatban, plusz eszközöket kapjanak a költségvetésből annak érdekében, hogy az egyenrangú nyelvhasználat a gyakorlatban is működhessen.

TERNOVÁCZ ISTVÁN