A szerb Vojvodina és mi

Hogy mi hasznunk lesz Vajdaság új Statútumából, kiderül majd az elfogadása után és alkalmazása közben. Hogy mi hasznunk a Statútum miatti egyéves vitából, azt viszont már most tudjuk: megerősödött a felismerés, hogy Szerbia nehezen változik, s érdemes lesz ezt számon tartani a továbbiakban. Az alapokmány körüli egyéves politikai vita folyamata a szerbiai lakosság megosztottságát, a kisebbségek iránti intoleráns magatartását, frusztráltságát láttatta.

Szerbia nem értette meg a berlini fal leomlásának üzenetét – állapították meg többen is a szerb sajtóban a fal leomlásának 20. évfordulója kapcsán. Szerbia a centralizációt, a totalitarizmust, s nem utolsó sorban a kisebbségek feletti puszta hatalomgyakorlás politikáját választotta, s húsz év alatt, keserű háborús tapasztalatok után is fél engedni ebből. Ott viszont, ahol félelem van, nincs nyugalom..

A vajdasági alapokmány és a tartományi autonómia kérdése nem kisebbségi ügy. Csupán annyiban az, - mint ahogy Pásztor Bálint szerbiai parlamenti képviselő fogalmazott – hogy a tartományban például a magyar érdekeket könnyebben lehet megértetni és érvényesíteni, mint Belgrádban, ahol kevésbé ismerik az itteni sajátságokat.

Érdekérvényesítés tekintetében azonban fontos lehet mindaz, ami kimaradt a Statútumból: a törvényhozói, a végrehajtói és az igazságügyi hatalom. Ott ugyanis, ahol értik és érzik a problémák lényegét, jobb törvények születnek és jobban érvényesülnek az igazságszolgáltatás igazságossági elvei, mint ott, ahol csak a puszta hatalmat gyakorolják. De Belgrádban sem a hatalmi struktúra, sem az ellenzék nem partner egy decentralizáltabb rendszer kialakításában. Nem volt partner húsz évvel ezelőtt sem, s a bevésődött régi beidegződések egyaránt jelen vannak választott politikusban és a politikust választó polgárban. Elég csak végigpásztázni azokat a véleményeket, amelyek megjelentek a világhálón a vajdasági alapokmány újraegyeztetett szövegének elfogadását és azt a bejelentést követően, hogy a szerbiai parlament ebben az új formában november 16-án napirendre tűzi Vajdaság Statútumát. Az egyik neves ellenzéki politikus a szeparatizmus vírusának nevezi az okmányt, egy névtelen hangadó pedig azt állítja, hogy „Vajdaságban a kisebbség provokálja a többséget”… S ezek a gondolatok sorjáznak aztán különböző változatokban, ellenpontként csupán azok az üzenetek jelennek meg, hogy a Statútum hiába nevezi Újvidéket adminisztrációs központnak, az továbbra is főváros lesz – mert ilyen is van, vannak ellentétek a Száván innen és Száván túli szerbek között is. Az alapokmányról azonban több a negatív kommentár, ezek „csúcsa”, hogy már „a Tarabićok is megjósolták, hogy Szerbiából annyi marad, amennyi egy szilvafa alatt elfér”.

Vajdaság igazi autonómiájának megteremtése előtt az az igazi akadály, hogy a szerbek többsége szeparatizmust lát az autonómiában. Egy reprezentatív felmérés bizonyára kimutatná ezt napjainkban, de az elmúlt húsz év eseményeire való felszínes visszatekintés is megerősíti ezt. Vajdaság a szeparatizmus jelképe. Az 1848/49-es magyar szabadságharc idején alakult meg „a szerb Vojvodina”, aminek karlócai kikiáltását a szerbek a magyarokkal szembeni igazi hőstettnek tekintették, és még ma is élénken él bennük ennek mítosza: szerb területet hoztak létre egy másik államban, gazdagítva és szélesítve a „szerb államiságot”. S amint lehetett a történelem során, újra megragadták az alkalmat. A „szerb Vojvodina” tényleg szerb lett, s Trianon után tényleg szerbesedett. Az 1910-es népszámláláskor a dualista Osztrák-Magyar Monarchia Délvidékén a lakosság megközelítőleg 30 százaléka magyar, 25 százaléka szerb, 23 százaléka német volt, miközben a jugoszláv királyságban 1931-ben megszervezett népszámláláskor a területen a szerbek aránya már csaknem 38 százalék lett. A lakosság elszerbesítésével olyan folyamat indult el, ami ma már teljes mértékben megkérdőjelezi bármiféle képzeletbeli visszavágás, valamiféle magyar szeparatizmus realitását – ám a cselszövéses, a nem igazán tiszta és egyenes dolgok homályos emléke kísért a szerbekben és elhárító mechanizmusként kitermeli a projekciót: „ha mi egykoron ezt csináltuk, ezt csinálják most a magyarok”. Mindez természetesen a közvélemény előtti egyéni megnyilatkozásokból olvasható ki, s testet ölt a pártok nagypolitikájában – aminek eredménye jelen esetben egy mély kompromisszumokkal készült tartományi alapokmány. Ez van, s ha így van, tényleg eljött az ideje, hogy magyar kisebbségi vonatkozásban a vajdasági szerb területi autonómia nyújtotta lehetőségek kiegészítéseként megtestesüljenek az érdekérvényesítés más lehetőségei.

FRIEDRICH ANNA