Aracs – útmutató a jövőbe
A Magyar Nemzeti Tanács és a Torontáltorda Településfejlesztési Alapítvány szervezésében 25. alkalommal gyűlt össze a vajdasági magyar közösség, hogy együtt ünnepelje meg az aracsi pusztatemplom emléknapját. Mint a köszöntőben elhangzott, ez a különleges hely évszázadok óta őrzi történelmünk, hitünk és nemzeti önazonosságunk emlékeit. Az aracsi pusztatemplom nem csupán műemlék, hanem annak a kitartásnak és hűségnek is a jelképe, amely közösségünket nemzedékek óta megtartja.
Az aracsi pusztatemplomhoz vezető úton minden egyes járgány felverte a port, de talán még ez a porfelhő is ünnepélyes hangulatot teremtett, hiszen mindenki igyekezett mielőbb odaérni a zarándokhelye céljához, a romtemplomhoz, ehhez a drága, ősi örökségünkhöz. Voltak, akik eltévedtek: ki tudja, miért kellett nekik egy kicsit – a célba érés előtt – bolyongani…
Ökumenikus istentisztelettel kezdődött az emléknap, a szentmisét ft. Mellár József atya, általános helynök, törökbecsei plébános celebrálta, az Igét pedig Harangozó László református püspök és Dolinszky Áron evangélikus lelkész hirdette. A zenei szolgálatot az óbecsei Schola Cantorum Énekkar végezte Stefaniga Ottilia karnagy vezényletével.
Az istentisztelet után Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott ünnepi köszöntőt. Beszédében hangsúlyozta, azért gyűltünk össze, hogy együtt emlékezzünk, hálát adjunk, és megerősítsük összetartozásunkat.
– Negyed évszázad hosszú idő egy közösség életében. Egy gyermekből felnőtt lesz, egy nemzedék átadja helyét a következőnek. De vannak értékek, amelyek időtlenek. Az aracsi pusztatemplom ilyen érték. Széchenyi István így fogalmazott: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” Talán nincs a Délvidéken olyan hely, amely ennyire méltó lenne e gondolat megtestesítésére. Az elmúlt huszonöt évben az aracsi pusztatemplom visszakerült oda, ahová mindig is tartozott, a délvidéki magyarság szívébe. Már nem csupán egy rom a bánáti síkság közepén, hanem közösségünk egyik legjelentősebb jelképe. Már messziről látszanak e tekintélyes templom, templomrom ormai. A Tisza és a Béga közötti rónaságon úgy emelkednek ki a tájból, mint egy felkiáltójel. Azt üzenik minden erre járónak: itt évszázadokon át keresztény magyarok éltek, dolgoztak, templomot építettek, hittek, reméltek, és jövőt teremtettek. Számunkra ez a hely nem más, mint őseink öröksége és lelki kapaszkodó. Emlékeztető arra, hogy honnan jöttünk, és arra is, hogy hová tartozunk.
A monumentális épületmaradvány látványa mindenkiben számtalan kérdést vet fel. Ahogy Fremond Árpád fogalmazott: még ha nem is tudjuk a választ egyesekre, annyi bizonyos, hogy az aracsi pusztatemplom több mint 700 év múltán is dacol a bánáti szelekkel, a fagyokkal, a hóval, az idő múlásával.
– Nem véletlen, hogy a művészettörténészek a Kárpát-medence egyik legjelentősebb román kori templom romjaiként tartják számon. Számunkra azonban ennél is többet jelent. A délvidéki magyarság jelképévé vált. Ahogyan ez a templom túlélte a történelem pusztításait, úgy közösségünk is túlélte az elmúlt évszázadokat, de a több mint száz év kisebbségi lét kihívásait is. Voltak nehéz időszakok, voltak veszteségeink, voltak olyan évek, amikor sokan kételkedtek a jövőnkben, de mégis itt vagyunk. És ma is magyar szó hangzik fel e romok között.
Az MNT elnöke a folytatásban az aktuális helyzetre való tekintettel Teleki Pált idézte: „Nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek, nincsenek kis emberek, csak kicsiny hitűek” – ez a gondolat ma is érvényes. A vajdasági magyarság szervezett, kitartó és szívós közösség. Évtizedek óta komoly demográfiai kihívásokkal nézünk szembe. Évente több ezer fővel csökken közösségünk létszáma. A korösszetétel alapján a vajdasági magyar közösség erősen elöregedett, jóval többen halnak meg évente, mint amennyi gyermek születik. Ez magyarázza a jelentős természetes fogyást, ez a fájdalmas valóság. De a valóság másik oldala is fontos. A Magyar Nemzeti Tanács adatai szerint már hét éve nem csökken számottevően a magyar első osztályos gyermekek száma. Ez azt jelzi, hogy a korábban tapasztalt tömeges elvándorlás jelentősen mérséklődött, mégpedig az erős VMSZ-es érdekképviseletnek és az erős nemzetpolitikának köszönhetően is. Nekünk, akik itt maradtunk, és itt is akarunk maradni, közös felelősségünk, hogy gyermekeink számára olyan szülőföldet tartsunk meg, ahol jó magyarnak lenni. Ahol érdemes családot alapítani, dolgozni, alkotni, jövőt tervezni.
Fremond Árpád a közelgő választásokról is szólt: Ilyenkor mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogyan tudjuk legjobban biztosítani közösségünk jövőjét. Az elmúlt évtizedek azt bizonyították, hogy csak összefogással, erős intézményekkel, közös akarattal tudjuk megőrizni oktatásunkat, kultúránkat, anyanyelvünket és tájékoztatásunkat. Amikor körbenézünk ezen a történelmi helyen, jusson eszünkbe, hogy ez a templom sem maradt volna fenn erős alapok nélkül. Közösségünk alapjai: anyanyelvünk, intézményeink, iskoláink, egyházaink, óvodáink, kulturális életünk meg az összetartásunk. Ha ezek erősek maradnak, akkor jöhetnek újabb viharok, jöhetnek újabb nehéz idők – közösségünk talpon fog maradni. Széthúzással semmit sem tudunk elérni. Ahogyan ez a templomrom több mint hét évszázada áll a bánáti síkság közepén, úgy hisszük és reméljük, hogy a délvidéki magyarság is itt lesz még sok-sok nemzedéken át. Legyen számunkra Aracs az emlékhely mellett útmutató is. Építsük a jövőnket ugyanazzal az elszántsággal, amellyel egykor őseink ezt a csodálatos templomot felépítették – zárta gondolatait az MNT elnöke.
Dr. Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke beszédében kiemelte, hogy Aracs a vajdasági magyar közösségnek az egyik szimbóluma.
– A kitartást, a tönkretehetetlenséget szimbolizálja. Ugyan megtépázták az évszázadok és a viharok, de jelképezi a hitünket, az összetartozásunkat és azt, hogy itthon vagyunk, a szülőföldünkön.
Az emléknap zárómozzanataként a Szent Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület tartott bemutatót, mely az egyik ősi elem, a tűz köré épült. Az esemény végére már teljesen besötétedett. A hazafelé tartó autók sora a porfelhőben világítva is reményt adott.
KÓNYA-KOVÁCS OTÍLIA
