Dr. Pásztor Bálint beszéde a VMSZ központi megemlékezésén, az 1956-os forradalom évfordulóján
Tisztelt miniszter úr! Tisztelt hölgyeim és uraim!
Egy új nap mindig új reményt ígér, a végtelen sötétjét tépve szét – hirdeti Demjén Ferenc. Ez a gondolat ma is velünk van, amikor nemzeti ünnepünkön, október 23-án, együtt emlékezünk és együtt remélünk. Ahogy 1956 hősei számára is minden új nap a szabadságba vetett hitet jelentette, a legsötétebb órákban is. Ma tisztelgünk a 69 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc hősei előtt, és emlékezünk azokra az eseményekre, amelyek három röpke hét alatt megváltoztatták a magyar nemzet sorsát. Ma már tudjuk, világpolitikai jelentőségű esemény volt, ami már Szerbiában is állami védelem alatt álló magyar nemzeti ünnep. 1956 októberében Budapest utcáit egyre duzzadóbb tömeg töltötte meg, amely megálljt akart parancsolni az idegen, megszálló, kommunista hatalom diktálta nyomornak és elnyomásnak. A békésen induló tüntetésből fegyveres felkelés lesz, melynek lüktetése magával ragadta az egész nemzetet. Fiatal fiúkat és felnőtt nőket, egyetemistákat, munkásokat, anyákat és nagymamákat. Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt ünnepről emlékező közösség! Emberek voltak ők, névvel, arccal, emlékekkel, tervekkel, sorssal. Mi, vajdasági magyarok is kivettük a részünket az akkori szabadságharcból, hiszen 1956 a teljes magyar nemzet, az oszthatatlan magyar nemzet küzdelme volt. Sörös Imre harcolt a Corvin közi barikádokon. Miután a szovjet túlerő eltiporta a forradalmat, Sörös Imre nem adta fel. Több mint hatvan üldözött magyart segített átjutni a határon a megtorlás elől, míg végül a kommunista hatóságok elfogták, és koholt vádak alapján halálra ítélték. 1958-ban kivégezték, mindössze 25 évesen. Ma a temerini tájház udvarán áll szobra.
Egy egykori rabtársa így emlékezett rá, idézem: „Sörös Imre az egyik legbátrabb ember, akit valaha ismertem. Mosolyogva fogadta a halálos ítéletet, és mosolygott, amikor elbúcsúztunk a Kisfogház folyosóján. Megölelt, és mosolyogva súgta a fülembe: Meglátod, ezt is kibírjuk.” Ez a mosoly a halál árnyékában a bátorság és a hit iránt. Sörös Imrén kívül Rajki Mártonra is büszkék lehetünk, mint szűkebb pátriánk szülöttére. Az akkor még Zentához tartozó gunarasi tanyákról származott, és ügyvédként Budapesten a forradalom szolgálatába állt. Dr. Rajki Márton az újpesti Forradalmi Bizottság elnökeként – Pataki Tibor szavaival – mindent megtett annak érdekében, hogy a forrongó időkben a lakosok élete visszakerüljön a normális kerékvágásba. Emléktáblája van ma Rajki Mártonnak a zentai Városháza oszlopcsarnokában. Ő az 1956-os szabadságharc egyetlen ügyvéd mártírja. A harcok után koncepciós perben halálra ítélték, és 1959-ben a kommunisták kivégezték. Rajki Márton és Sörös Imre sorsa is bizonyítja, hogy a magyar nemzet fiai, bárhol is éltek, egy emberként álltak ki 1956 eszméivel. Engedjék meg, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy kiemeljek két hősnőt is a számtalanból. Wittner Mária árvaházban nevelkedett, fiatalon egyedülálló anya lett. A Magyar Rádió ostromakor csatlakozott a felkelőkhöz, majd a Corvin közben harcolt, és sebesülteket ápolt. Ausztriába menekült, de visszatért gyermekéhez. 1957-ben elfogták, halálra ítélték, majd életfogytiglanra változtatták büntetését. 1970-ben szabadult, később, a rendszerváltás után országgyűlési képviselő volt Fidesz színekben, a nemzeti oldalon. Beleszolgálta a magyar szabadság ügyét a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában Szikler Katalin. Munkáslányként csatlakozott a forradalomhoz, bátorságáról volt ismert. A forradalom után külföldre menekült, de az amnesztia ígéretére hazatért. A kommunisták hazudtak, mint mindig szokták. 1957-ben letartóztatták, és 1959 februárjában, 21 évesen kivégezték. Nagy Imre, a forradalom miniszterelnökeként nevével, arcával, hangjával – „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – és végül vértanúhalálával fémjelezte 1956-ot. Ő volt az, aki a válság óráiban vállalta a nemzet vezetését, és 1956. november 4-én, amikor a szovjet invázió megindult, mindvégig a magyar nép oldalán maradt. Jugoszlávia budapesti nagykövetségén keresett menedéket a forradalom leverését követően, bízva Tito országának védelmében. És akkor megtörtént az, ami ma, a két ország kapcsolatából fakadóan elképzelhetetlen lenne egy hasonló szituációban. Nagy Imrét Tito kiadta a szovjeteknek. 1958-ban kivégezték, a többi perbe fogott társával együtt. Az 1956-os forradalom egyedülálló, semmivel sem összehasonlítható világtörténelmi esemény. 1956-ban a magyar nemzet tagjai nyíltan, arccal és névvel vállalták a szabadságharcot. Ismert nevű ember, a már említetteken kívül Maléter Pál, Angyal István – százak és ezrek – álltak a küzdelem élére, és a pesti utcákon harcoló fiatalok is büszkén vállalták kilétüket a szabadság ügyéért. Idegen nagyhatalom nyílt megszállása ellen küzdöttek. Az 1956-os szabadságharc a nemzet erkölcsi és történelmi magaslatainak egyike. Célja a nemzeti függetlenség és a politikai szabadságjogok kivívása volt egy totalitárius, idegen, kommunista diktatúrával szemben. Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt miniszter úr! Ma a szerbiai magyar közösség és Szerbia egésze más jellegű kihívásokkal néz szembe. Identitásőrzés, gazdasági boldogulás, a demokratikus intézményrendszer erősítése. Ezeket a kihívásokat demokratikus eszközökkel, tárgyalásokkal, a többpártrendszer keretein belül oldjuk meg. Összefogással, állhatatossággal, bajtársiassággal, mindennap folytatott kitartó munkával, nem pedig blokádokkal, szájhősködéssel, illegális plénumokkal, amelyek semmilyen egésznek megbénítják a fiatalok érvényesülését. Tisztelt hölgyeim és uraim! Magyar–szerb megbékéléssel és együttműködéssel szolgáljuk a nemzet, az ország érdekeit. Tavaly október 28-án, tehát a tavalyi október 23-i megemlékezést, ünnepséget követően néhány nappal megismételtük a történelmi megbékélést szimbolikus értelemben, már másodszor hajtott közösen főt Csúrogon a magyar és a szerb államfő. Tavaly Sulyok Tamás és Aleksandar Vučić, amit megelőzően átadtuk az újra felszentelt és felújított zsablyai Havas Boldogasszony római katolikus templomot. Azt az épületet, amely a vajdasági magyar közösség elmúlt évtizedekben lezajlott megpróbáltatásainak, szenvedéseinek a szimbóluma vagy allegóriája is lehet. A történelem sok sebet ejtett a magyar–szerb kapcsolatokon, de az utóbbi immár közel 15 esztendőben közösen igyekszünk begyógyítani ezeket a sebeket. Korábban is voltak büszkeségre okot adó fejezetek. 1956-ban Jugoszlávia sok magyar menekültet fogadott be. Vajdaság városaiban és falvaiban ezrével találtak menedékre az 1956-os menekültek a forradalom leverése után. Palicson és sok más településen befogadóközpont működött, ahol a helyiek testvéri szeretettel fogadták a hazájukból kiszakadt magyarokat. Ugyanakkor tudjuk, hogy voltak fájdalmas fejezetei is az akkori történéseknek, 1956-nak, amikor Nagy Imre miniszterelnököt és társait Tito a szovjetek kezére játszotta. Vajon mit tanulhatunk mindebből, tisztelt hölgyeim és uraim? Azt, hogy a valódi barátság és szövetség felelősséggel jár, és bátorságot igényel. Nyugodt szívvel jelenthetjük ma ki, ha ma egy magyar hazafi menedéket kérne Szerbiától egy külföldi zsarnok ellen, Szerbia soha nem adná őt ki.
Ahogyan mi is kiállunk szerb barátaink mellett mindenikben. Pásztor István nélkül, aki a forradalom évében, 1956-ban született, nem jött volna létre a magyar–szerb megbékélés. Emléke kötelez bennünket.
A teljes beszédemet a következő linken olvashatja el: https://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/dr-pasztor-balint-beszede-vmsz-kozponti-megemlekezesen-az-1956-os-forradalom
