Több mint 1:3 és SA
A héten két olyan eseményen is jelen voltam, amelyhez hasonlón már régen. Tegnap 2 hónap szünet után újra összeült a Parlament, kedden pedig ott voltam a Partizan – Arsenalon. Most inkább a nagyobb élményt nyújtó eseménnyel foglalkoznék.
Már második alkalommal láthattam élőben az Arsenalt. 2001 decemberében Londonban tölthettem néhány napot (a VMSZ színeiben vettem részt egy kisebbségi jogokkal és decentralizációval foglalkozó nemzetközi konferencián). Ahogy megtudtam, hogy ilyen lehetőség adódik, az volt az első, hogy megnéztem mely londoni csapat játszik otthon azon a hétvégén. Az Arsenal volt az egyetlen hazai pályán játszó csapat – az Aston Villát fogadták.
A repülőgép landolását követően első dolgom volt, hogy szereztem egy London metrótérképet és elindultam a Highbury (a nem focirajongók kedvéért írom: az Arsenal stadionja 1913 és 2006 között) felé. Persze jegypénztárban már nem lehetett jegyet kapni, de szerencsére az Unió régebbi tagállamaiban is működnek jegyüzérek. Ha jól emlékszem, 20 fontért sikerült jegyet vennem. Az akkoriban hatalmas pénz volt, de szerencsére a konferencia szervezői mindenkinek adtak napidíjat. Én meg befektettem.
Az a meccs életem egyik legnagyobb élménye. Az angol stadionok hangulata semmihez sem fogható. Nemcsak azért, mert a szurkolók végigéneklik az egész találkozót, hanem azért is, mert nincs kerítés, szinte belógnak a pályára a lelátók első sorai és hallani lehet a labda gurulását, a játékosok lélekzetvételét. Mellettem egy 60 év körüli törzsszurkoló ült, aki lévén, hogy akkor még az Ágyúsoknál játszott a svéd válogatott, Freddie Ljungberg, minden labdavesztésnél a következő szavakkal fordult felém: „Unlucky Freddie”.
Az akkori csapatból már azt hiszem senki sincs a londoniaknál, Arséne Wengert (nem focirajongók kedvéért: az edző) leszámítva (ami nem mellékes). Viszont a hangulat a londoni meccshez hasonló volt Belgrádban is. Már sikerült egyszer-kétszer nemzetközi tétmeccseken kellemesen meglepődnöm a Partizan szurkolóin. Legutóbb tavaly márciusban a Panathinaikosz ellen kosármeccsen.
Tegnap az egyik honlapon olvastam, hogy a magyarországi Arsenal Szurkolói Klubból is ott voltak nyolcan a londoniak számára fenntartott szektorban. Egyikük, Czövek Márton ezt írta helyszíni riportjában: „Aki topfutballra vágyik, annak Angliában vagy Spanyolországban a helye. Aki azonban egy felejthetetlen, szenvedélytől fűtött mérkőzés után áhítozik, az a legjobban teszi, ha egy szerbiai rangadót néz ki magának.”
Márton nem tudhatja, hogy a Jelen Super Liga meccseinek (az NB1-hez hasonlóan) átlagban pár száz látogatója van csupán, de abból, amit a keddi összetűzésen látott, valóban ezt a következtetést lehet levonni. Közel 30 ezer ember a találkozó lefújását követően 15 perccel is a lelátókon maradt és visszahangzott: „I kada ne budeš prvi ti, i kada se čuju zvižduci, i tada ću Partizane, znaj, da te volim ja ...”. Soha nem voltam Partizan szurkoló, de megindító volt (ahogy a Dragan Mance utca - hatalmas transzparens is). És az Arsenal néhány száz szurkolója megtapsolta a hazai „kollégákat”. Ez már nem lehetett benne a TV közvetítésben.
November 3-án a portugál Braga jön Belgrádba. Már nagyon várom.
De hogy a 2 hónap szünetet követő első blogbejegyzésből ne maradjon ki a politika se, ideírom: lesz Zentának és Adának saját rendszámtáblája. Korábban már eldőlt, hogy Magyarkanizsának, Óbecsének és Topolyának is lesz. Csak érdemes volt május 18-án egy asztalhoz ülnünk az SPS vezetőivel és kérni azt, ami most már megjelent a Hivatalos Közlönyben is: január 1-jén a bácskai autók számára véget ér a kikindai korszak. A felsőoktatási törvényjavaslatra benyújtott módosítási indítványaink elfogadását követően az SA rendszám már a második kézzelfogható eredménye annak a találkozónak.
Remélem lesznek még az idén ehhez fogható sikereink. A Bajnokok Ligája mellett ugyanis tegnap elkezdődött az új parlamenti idény is...
