Emlékezetkiesés?
Néhány héttel ezelőtt azt kérdezte tőlem valaki, hogy látom-e értelmét annak, amit mi a Parlamentben csinálunk. A kérdést többféleképpen lehet értelmezni. Az volt az első gondolatom, hogy az ember, aki fölismert és beszédbe elegyedett velem úgy gondolja, hogy szélmalomharcot vívunk Belgrádban. De az is lehet, hogy követi munkánkat, de kevésnek vagy nullának itéli teljesítményünket. Minden bizonnyal ilyen vélemények is vannak és nem szabad megsértődni. Viszont törekedni kell arra, hogy sokat tegyünk, ha kevesen is vagyunk, meg, hogy minél több emberhez eljusson az eredmények híre. Ebben a sajtónak is van, illetve lenne feladata.
„Sokat tenni”. Közhely. Mit érthetünk az alatt, hogy sokat tenni? Egy-egy parlamenti felszólalástól, benyújtott törvénymódosítási indítványtól a vajdasági magyarok anyagi helyzete nem fog egycsapásra kedvezőbbé válni. Ahhoz viszont már hozzájárulhatnak az elfogadott indítványok, hogy otthonosabban érezzük magukat szülőföldünkön. Meg hogy egyszerűbben megvalósíthassuk jogainkat.
De nem szeretem a patetikus mondatokat. Fordítsuk le inkább mindezt egy konkrét, megtörtént esetre. Ebből látszik majd a képviselői munka minden szépsége és talán bonyolultsága is. Meg sok minden más is.
A történet 2009-ben kezdődik. Azon év áprilisában próbanépszámlálás folyt. Az azóta megszűnt Borba napilap arról tudósított, hogy az előző évtizedekben kialakult pozitív gyakorlattal ellentétben a nemzeti hovatartozás és az anyanyelv rovat esetében a válaszadók a „szerb” és a „más” közül választhattak. Az utóbbi választás esetében feltüntethették (ha erre a kérdezőbiztos felhívta a figyelmüket), hogy a konkrét esetben a „más” mit fed (pl. magyar, román, szlovák, horvát...).
2009 novemberében tárgyalta a Képviselőház a 2011. évi népszámlálásról szóló törvényt. Úgy gondoltuk, hogy megengedhetetlen, hogy majd a valódi népszámlálás is a fenti bekezdésben leírt módon történjen. Meggyőződésünk volt és maradt, hogy a próbanépszámlálás során alkalmazott módszer diszkriminatív, ugyanis a szerb nemzethez tartozást és anyanyelvet részesíti előnyben, a nemzeti kisebbséghez való tartozással szemben.
Módosítási indítványt nyujtottunk be, amelyet a bosnyák és az albán frakciótársaink is aláírtak, de annak ellenére, hogy a felszínes szemlélő számára úgy tünhetett, hogy az ügy technikai kérdés csupán és nincs politikai háttere, bizony nagy volt az ellenállás. Ha a Kormány nem fogadja el a javaslatunkat, a próbanépszámlálás alkalmával használt módszer azt eredményezheti a valódi népszámláláson, hogy az ország lakosságának sokkal kisebb hányada vallja magát valamely nemzeti kisebbséghez tartozónak, mint tette 2002-ben (17%).
A legnagyobb ellenállást a Köztársasági Statisztikai Hivatal vezetése tanúsította (feltételezhetően az adatfeldolgozás bonyolultabbá válása miatt). Ekkor láttuk, hogy nem lesz elegendő a parlamenti felszólalás meggyőzőereje és a köztársasági ombudsmanhoz fordultunk, aki a találkozót követően félreérthetetlen módon mellénk is állt. A végeredmény az lett, hogy a 2009 decemberében elfogadott törvény taralmazza a javaslatunkat. Az idén októberben mindenki szabadon, befolyásmentesen nyilatkozhat majd nemzeti hovatartozásáról és anyanyelvéről.
Miért írok erről a több mint másfél évvel ezelőtti eredményről most? Két héttel ezelőtt a Tanjug Hírügynökség konferenciát szervezett a régióban mostanában zajló népszámlálások kapcsán. Ha nem tapasztaltam volna az elmúlt években Belgrádban ezt-azt, igencsak meglepődtem volna azon, amit a szerb diaszpóraügyi miniszter, meg a Statisztikai Hivatal igazgatója ott mondott. Belinkelem a cikket és a hangfelvételt is, mert elég beszédesek. Ezek az emberek másfél év elmúltával azt próbálják láttatni, hogy Szerbia, a Kormány és a Statisztikai Hivatal által javasolt törvénynek köszönhetően demokratikusabb és kisebbségbarátabb állam, mint pl. Horvátország. Az igazság meg az, hogy a 2 évvel ezelőtti szerbiai próbanépszámlálás és az eredeti törvényjavaslat (amit sikerült módosíttatnunk), pontosan a horvátországi modellt alkalmazta (volna).
Ebből az esetből látszik, hogy van értelme annak, amit csinálunk. És eredményei is. De nem véletlenül írtam az első bekezdésben le azt, hogy nagy a sajtó szerepe. Emlékezni és emlékeztetni! „Csak” ennyi.
