Egyetlenegy bűnük volt, hogy magyarok

Nyolcvan éve történtek a magyarellenes atrocitások — A történelmi megbékélés egy évtizede címmel tanácskozást szervezett szerdán a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság és a Szabadka város területén 1944-ben és 1945-ben ártatlanul kivégzett áldozatok kegyeleti bizottsága a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar épületében.

A konferencián vajdasági előadók a nyolcvan évvel ezelőtti délvidéki vérengzések történetét különböző szemszögekből tárgyalták. Az előadások témái között szerepelt a délvidéki mártírium kutatása, a Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság munkája, az 1944—45-ös események rehabilitációja és tudományos feldolgozása, valamint az egyházi áldozatok és a történelmi emlékezet. A konferencián bemutatták az 1944—45-ös vérengzések bibliográfiáját összegző kiadványt is.

Mindenekelőtt megkoszorúzták a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar előcsarnokában az épületben 1944-ben és 1945-ben megkínzott és kivégzett ártatlan áldozatok emléktábláját. A konferencia elején Visnyei József visszaemlékezését vetítették le a csúrogi eseményekről, majd Teleki Júlia, a vérengzések túlélője osztotta meg személyesen a csúrogi és a sajkásvidéki magyar lakosság lemészárlásának, majd későbbi kilakoltatásának borzalmas részleteit. Ezután dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés volt elnöke, Magyarország miniszterelnöki megbízottja, Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke és dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd tartott bevezető előadást.

Vajdaságban a megemlékezések az 1990-es évek elején kezdődtek, ekkor nyílt lehetőségük a hozzátartozóknak is, hogy bejelentsék az áldozatul esett családtagjaikat a kegyeleti bizottságnál — mutatott rá Kudlik Zoltán. A Szabadka város területén 1944-ben és 1945-ben ártatlanul kivégzett áldozatok kegyeleti bizottságának elnöke lapunknak elmondta, hogy azóta folyamatosan gyűlnek az adatok, és tavaly Szabadkán kiadtak egy könyvet is, melyben a nyilvántartásba vett, eddig ismert 1168 áldozat szerepel. Ez a szám azonban nem végleges, de a további kutatás nehézségekbe ütközik, mivel egyre kevesebb hozzátartozó él, akik vállalják a bejelentést vagy az információk nyilvánosságra hozatalát. Mint mondta, a tíz évvel ezelőtti történelmi megbékélés eredményeként megalakult a szerb—magyar történelmi vegyes bizottság, mely megállapította az áldozatok számát. Az áldozatokra vonatkozó adatok nyilvánosan is elérhetők, így bárki, aki szeretne mélyebben foglalkozni a témával, az interneten hozzáférhet ezekhez az információkhoz. Vajdaságban minden tömegsírnál évente tartanak megemlékezést, és Újvidéken hamarosan újabb emlékművet adnak át. Szabadkán, a Vergődő madárnál jelenleg 900 áldozat neve szerepel az emléktáblákon, de a cél, hogy ezt a listát 1168 névre bővítsék, ehhez a Zentai úti temető 44-es parcelláján további 8 emléktábla elhelyezése lenne szükséges — tette hozzá a konferencia társszervezője.

— Tíz hónapos voltam, amikor elvitték édesapámat, aki soha többé nem tért haza, mert kivégezték. A nővérem látta, ahogy a községháza udvarából elinduló lovas kocsikról kezek és lábak lógtak, a vér pedig csorgott a kocsik aljáról. Bár nincsenek személyes emlékeim, annyi tanúvallomást hallgattam végig az adatgyűjtés során, hogy szinte úgy érzem, mintha én is átéltem volna mindezt. Az áldozatokat a faluszéli dögtemetőbe temették, ezzel is megalázva őket még holtukban is, annak ellenére, hogy a faluban katolikus temető is volt — emlékezett vissza Teleki Júlia. A csúrogi túlélő azt is elmondta, hogy 1945 januárjában a magyar lakosságot kiűzték otthonukból, meleg ruha és élelem nélkül, –20 fokos hidegben és térdig érő hóban. — Az első áldozat egy csecsemő volt, aki édesanyja karjaiban fagyott meg. Minket vagonokba zárva Járekra vittek, ahol sokan életüket vesztették az embertelen körülmények miatt, köztük édesanyák és gyerekek is. Édesanyám egy papot is megkért, hogy adja rám az utolsó kenetet. A Jóisten mégis megmentett, és ezért kezdtem el kutatni ezeket az eseményeket. Nem a bosszú vezérel, hanem az, hogy a világ tudjon róla, és soha többé ne ismétlődhessen meg.

Teleki elmondta, hogy csak ötven évvel a történések után kezdtek megemlékezéseket tartani az egykori csúrogi dögtemetőnél, a tömegsírok helyszínén. Tizennyolc éven át hordtak oda kereszteket, melyeket vandálok rendszeresen eltörtek, és két, kőből készült emléktábla is áldozatául esett a rongálásnak.

— Ha akkor feladtuk volna a megemlékezéseket, és engedtünk volna a fenyegetéseknek, ma biztosan nem állna emlékmű Csúrogon — fogalmazott Teleki.

Dr. Szili Katalin hangsúlyozta, hogy a háborút követő harminchárom évben még az anyaországi hatalom is szőnyeg alá söpörte ezeket a kérdéseket, így sok honfitársunknak nem jutott sírhely vagy fejfa, csak a hozzátartozók emlékezete őrizte meg őket. Magyarország miniszterelnöki megbízottja kiemelte, hogy a kollektív bűnösség elvét végleg el kell törölni. Hozzátette, hogy a Kárpát-medence egyes részein ez a kérdés még ma is megoldásra vár.

— Ez a mai nap számunkra annak egyszer és mindenkorra való kimondása nyolc évtized távlatában, hogy senkit sem lehet bűnösnek tekinteni pusztán azért, mert egy nemzethez tartozik, vagy mert magyarnak született. Hálával tartozom a következő nemzedékeknek is, akik azóta is itt, a Délvidéken, Vajdaságban őrzik magyarságukat. Őket ugyan meg lehetett félemlíteni, mégis fontos számukra a magyar identitás, kultúra, a közösséghez tartozás, hagyományaink és nyelvünk.

Fremond Árpád rámutatott, hogy mára Szerbia és Magyarország között stratégiai kapcsolatok alakultak ki, és a két nemzet közösen hajthat főt az ártatlan áldozatok emléke előtt. Ez jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy 2000 előtt Szerbia egyáltalán nem ismerte el, hogy ilyen atrocitások történtek, és sem a tudományos élet képviselői, sem a politikusok nem akartak erről hallani. A Magyar Nemzeti Tanács elnöke kiemelte, hogy ebben Pásztor Istvánnak óriási szerepe volt, mivel ő hidat alkotott a két ország között, és keményen dolgozott azon, hogy a történelmi megbékélés megvalósulhasson. Hozzátette, hogy nekünk ápolnunk kell ezt a békét, meg kell tartanunk, és tovább kell erősítenünk a két nemzet közötti kapcsolatot.

Dr. Pásztor Bálint kiemelte, hogy ha 2012-ben Szerbiában nem történt volna rendszerváltás, és a Demokrata Párt maradt volna hatalmon, akkor ez a kérdés még mindig csak szakmai, történészi vagy tudományos szinten lenne tárgyalva, nem pedig politikailag. Hozzátette, hogy akkor nem volt meg bennük a bátorság ahhoz, hogy szembenézzenek a ’40-es évek hagyatékával. A Vajdasági Magyar Szövetség elnöke hozzátette, ezzel szemben 2014. október 30-án az Aleksandar Vučić által akkor vezetett szerbiai kormány hatályon kívül helyezte azt a két, 1945-ben a partizán közigazgatás által meghozott határozatot, amelyekkel a vajdasági magyar közösséget a kollektív bűnösség elve alapján bélyegezték meg. A VMSZ elnöke arról is beszélt, hogy a két ország közötti szövetséget időnként meg kell újítani. Mint mondta, a VMSZ javaslatára a két jelenlegi köztársasági elnök október végén, tizenegy évvel az első történelmi megbékélés után, újra közösen főt hajtott a csúrogi emlékműveknél. Hozzátette, hogy a vajdasági magyar közösség politikai érdekképviselete nem úgy tekint erre a kérdésre, hogy tizenegy évvel ezelőtt ez befejeződött, és minden rendben van, hanem időnként emlékeztetni kell az államvezetőket arra, hogy a kérdés továbbra is fontos, hiszen, ahogy elhangzott, a történteket nem lehet és nem is szabad elfelejteni.

KARTALI RÓBERT