Útvesztő
Vannak olyan részei a képviselői munkánknak, amelyekről nagyon nehéz a közvéleményt tájékoztatni. Jogtechnikai apróságok, amelyek elérése, kiharcolása gyakran több napon át folytatott tárgyalások eredményei. Siker esetén bearanyozódik egy-egy napunk, mégis nehéz róluk nyilatkozni. Szinte lehetetlen egy percben, híradóra elmondani, hogy mi volt a kiindulópont és hova jutottunk. Ez általában nem az újságírók miatt van így, hanem ezeknek az ügyeknek a természete ilyen.
Leírom a legújabb ilyen esetet. Az alapítványokról szóló törvényjavaslatról vitázik a Parlament. A jogszabály számos újítást tartalmaz. Pl. a jövőben az alapítványok részleges adómentességet élveznek majd; 1 személy is létrehozhat alapítványt; az alapok alapítvánnyá alakulnak át...
De nem is ez a lényeg. 2 módosítási indítványt nyujtottunk be még október 12-én. Az egyik az alapítványok nevének bejegyzésére vonatkozik (eredeti helyesírás szerint leírt nem szerb nyelvű szavakat is tartalmazhasson, ne kelljen őket lefordítani), a másik meg arra, hogy a közhasznú célok között, amelyek megvalósítása érdekében alapítványt lehet létrehozni (pl. a kultúra, a környezetvédelem, az emberi és kisebbségi jogok védelme mellett) szerepeljen a tájékoztatás is. Évek óta léteznek ugyanis alap vagy alapítvány által működtetett médiumok. A jogbiztonság szempontjából nem lenne jó, ha a törvényjavaslat kidolgozójának hibája következtében át kellene alakulniuk.
Minden törvényjavaslat esetében az az eljárás, hogy az átadott javaslatokat a Kormány véleményezi. Ez úgy történik, hogy átnézik őket az illetékes minisztériumban, majd továbbítják a Kormány Jogalkotási Titkárságához, amit követően kialakul az álláspont arra vonatkozólag, hogy mely módosítási indítványok elfogadását javasolja a Kormány a Parlamentnek és melyekét nem. Minden javaslat (egy átlagos törvény esetében kb 50 és 100 között szokott lenni) vonatkozásában kapunk egy néhány mondatos indoklást is, hogy miért nem javasolják az elfogadását.
Azért bonyolult ez, mert nem mindig világos, hogy kinél kell lobbizni. A nyilvánosság által nyujtott lehetőség (parlamenti felszólalás) csak ritkán elegendő. Bizonyos minisztériumokban a minisztert kell a folyosón meggyőzni, bizonyosakban valamelyik államtitkárt vagy a segédminisztert, esetleg a minisztérium főjogászát (titkárát). És olyan esetek is vannak, amikor a Jogalkotási Titkárság felülbírálja a minisztériummal elért megegyezést. A Jogalkotási Titkársághoz viszont nagyon nehéz eljutni, mert nem járnak a Parlamentbe (nincs ilyen kötelezettségük).
Most az történt, hogy a Kormány mindkét módosítási indítványunkat elutasította. Ilyenkor jön a B változat, amely viszont a végkimenetel szempontjából általában sokkal kevesebb sikerrel kecsegtet. Vert helyzetből kell indítani. Lehet újra tárgyalni (ilyenkor még hátravan a módosítási indítványok parlamenti vitája), de az írásos elutasító kormányvéleményt követően csak nagyon ritkán változik meg az álláspont. Tegnap tárgyaltam a Kultuszminisztérium titkárával, valamint a Parlament Kulturális Bizottságának DS-es elnöknőjével, G17-es tagjával (a szakminisztert is ez a párt jelölte), meg a bizottság titkárával. Próbáltam őket meggyőzni. Azt mondták, hogy ma reggel 9-kor fog a Parlament Kulturális és Tájékoztatási Bizottsága véleményt mondani a benyújtott 109 (a szóismétlés elkerülése miatt írom így:) amandmánról.
Az esetek 99%-ában a parlamenti bizottság a Kormány által elutasított javaslatokat elutasítja, a Kormány által támogatottakat pedig elfogadja. Utóbbiak esetében nincs szavazás a plénumon, automatikusan a törvényjavaslat részévé válnak. És „csoda” történt. Néhány percben megindokoltam a javaslatokat, a bizottság pedig mindkettőt támogatta. A minisztérium államtitkára is így tett.
Ez azt szokta jelenteni, hogy közelebb került a módosítási indítvány benyújtója a kedvező végkimenetelhez, de az ügy még nincs lezárva, mert szavazni kell a plénumon is. A kedvező bizottsági szavazást követően nem szokott gond lenni, viszont lehetnek meglepetések. De ma bekövetkezett még egy „csoda”. Kalanović miniszter asszony délután, közvetlenül a tervezett felszólalásom előtt szót kért és bejelentette, hogy a Kormány mégis támogatja a javaslatunkat. A csoda abban mutatkozik meg, hogy arra eddig még nem nagyon volt példa, hogy a szakminisztert (ebben az esetben: Bradić) helyettesítő másik kormánytag a vitában fogadjon el módosítót. Így a törvényjavaslat részévé vált és nem lesz róla szavazás. Felszólalnom se kellett, elég volt reggel a bizottságon.
Bevallom, nagyon boldog voltam. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, 2 napnyi lobbitevékenységet követően sikerült elfogadtatni ezeket a gyakorlati szempontból is lényeges javaslatokat. Hely- (írott sajtó) vagy időhiány (elektronikus) miatt az itt leírtakat a sajtóban nehéz szemléltetni. A szűk keret miatt elengedhetetlen lenne az, hogy az olvasók/nézők/hallgatók a legapróbb részletekig ismerjék a labirintusszerű parlamenti ügyrendet (ami nem bennfentesek esetében szinte lehetetlen), hogy érezhessék mennyire nehéz akár egy vesszőt is arrébbtenni egy törvényjavaslatban. Itt viszont van hely, ezért úgy gondoltam, leírom a teljes folyamatot, meg egyúttal megosztom örömömet a blog olvasóival.
