A szó elszáll?
Tegnap a Képviselőházban politikai vitanap volt. Legalábbis a magyar terminológia szerint így lehetne nevezni a parlamenti munka azon formáját, amikor valamelyik képviselőcsoport javaslatára egy előre meghatározott témakör kapcsán lehet kérdéseket intézni a Kormány illetékes tagjaihoz. Vagy két témakör kapcsán. Tegnap ugyanis két, egymással enyhén szólva nem rokonítható téma szerepelt egyidőben napirenden: a radikálisok javaslatára a Koszovóval folyó tárgyalások, a DSS-ére pedig a Telekom eladása. (Normális helyeken ezeket 2 napon tárgyalnák).
Egyik témával kapcsolatban sem szándékoztam kérdést föltenni, de azért természetesen lementem az ülésterembe. És ráébredtem, miért volt jó az, hogy március derekán a kormányátalakítás következtében összevonták a kulturális és a távközlési minisztériumot. Akkor ez elég nehezen védhető döntésnek tünt. Az első miniszter ugyanis, aki tegnap a teremben megjelent, Predrag Marković művelődésügyi, tájékoztatási és távközlési miniszter volt. (Természetesen a Telekommal kapcsolatos kérdések megválaszolása miatt volt jelen.)
Éppen az elnöki asztal felé közeledtem, hogy bejelentsem Riza Halimi Koszovóval kapcsolatos felszólalási szándékát, amikor Marković megszólított. „Ugye mindent úgy csináltam, ahogy megbeszéltük?“ - kérdezte. Hirtelen nem tudtam mire gondol.
Markovićtyal 2004. március 14-én találkoztam először. Ő akkor a szerbiai Képviselőház elnöke, én meg a Magyar Nemzeti Tanács tisztségviselője voltam. Nemrég megválasztott parlamenti elnökként fogadta aznap a nemzeti tanácsok vezetőit. A Törvényhozás épületében is akkor voltam először.
Később is többször találkoztunk. Palicson, Szabadkán, Szegeden. Többször hívtak meg bennünket (Józsa Lászlóval, Varga Lacival) a szerb és a magyar parlamenti elnök (akkor Szili Katalin) különböző alkalmak apropóján szervezett találkozóira.
2007-ben, amikor mi parlamenti képviselők lettünk, Marković már nem volt az. De összefutottunk néhányszor fogadásokon, meg eljött a VMSZ 15. születésnapja alkalmából szervezett ünnepi akadémiára is 2009-ben. Kicsit mindig nosztalgiáztunk, meg mesélt a magyar írókkal az elmúlt évtizedek során folytatott beszélgetéseiről. Érdekes alakja volt és maradt a szerbiai politikai életnek. Másfél hónappal ezelőtt visszatért a közéletbe, miniszter lett. Az átalakított kormány megválasztásáról szóló parlamenti vitában arról beszéltem, hogy van mit javítani a kisebbségi kultúra ügyeit illetően. Rögtön biztosított együttműködési szándékáról.
Április 6-án Varga Lacit és engem a minisztériumban fogadott. Ahogy a közlemények szoktak fogalmazni: áttekintettük a nyitott kérdéseket. Megállapítottuk, hogy a kisebbségi kultúrát illetően megoldatlanok vannak, megoldhatatlanok nincsenek. Többek között egy olyan fontos kérdésről tárgyaltunk akkor, amely megoldása 2003 óta váratott magára. Egyik művelődésügyi miniszterrel sem tudtunk ezügyben zöld ágra vergődni. Pedig az utóbbi 8 évben volt belőlük legalább 3. A probléma lényege úgy foglalható össze, hogy a kisebbségi könyvkiadókat kizárták a minisztérium által meghirdetett pályázatokból, aminek következtében a szerbiai könyvtárak nem válogathattak a kisebbségi nyelvű könyvekből. Pl. a magyarkanizsai, szabadkai, óbecsei könyvtár csak szerb nyelvű könyvet vehetett.
Azon a találkozón megbeszéltük, hogy a miniszter kibővíti a pályázatot a kisebbségi kiadókkal és könyvkínálattal is. Reménykedtünk abban, hogy tartja is majd magát ahhoz, amiben megállapodtunk. A szerbiai politikai életben szerzett eddigi tapasztalatai alapján azonban nem gondoltam volna, hogy 2 héttel a megbeszélést követően már meg is jelenik az új könyvpályázat. Ráadásul pont olyan szöveggel és feltételrendszerrel, amit megbeszéltünk.
Erre utalt tegnap, amikor azt kérdezte: „Ugye mindent úgy csináltam, ahogy megbeszéltük?“. Fölmentem az irodámba és megnéztem a Minisztérium honlapján a pályázati kiírást. Igen, mindent úgy csinált. 8 évnyi küzdelmet, egyeztetést, tárgyalást, levelezést követően ez a gond lekerülhet a napirendről.
